A karéneklés – akár az anyai szó?

MIKLÓSI PÉTER

A koncert a lárma dacára elkezdődött. És néhány perc múltán a csapszék hangoskodását a kórusmuzsika valami váratlan varázslattal áhítatos figyelemmé szelídítette. Az imént még a kocsmahivatalban zajongók a szűk, szellőzetlen kultúrterem ajtajában állva hallgatták A KÓRUST! A fél századdal ezelőtti indulás, majd a művészi felfutás emlékeit az alapító tagok közül Pálinkás Zsuzsával idézgetjük.

Az ön személyes életében és pedagógusi pályafutásában az idők horizontján hol rajzolódik ki a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkara, „becenevén” a CSMTKÉ?

Nagyon jó és kedvező helyen. Mert a megalakulása ugyan nehézkesen, sok akadályba ütközve szerveződött, mígnem 1964. november 27-én a Zobor hegy lábánál megbúvó kertvendéglők egyikében létrejöhetett, az indulás évei azonban már szerencsésen, sikereket hozva alakultak. 1965 télutóján Nagymegyeren a CSMTKÉ átesett a tűzkeresztségen, májusban pedig hivatalosan is bemutatkoztunk Komáromban, a Jókai Napok gálaműsorában.

Csehszlovákiai magyar kórustörténeti dokumentumok bizonyítják, hogy az énekkar megalapítását – évekre visszamenőleg – több hasonló kezdeményezés is megelőzte.

Igen, a Csemadok és a pozsonyi Népművelési Intézet által két-három évente indított magyar karvezetői tanfolyamokon. Azokon újra meg újra fölvetődött a gondolat, hogy az ország magyar tannyelvű iskoláinak tanítóiból egy olyan központi kórust kellene alakítani, amely magas művészi mércéjével mintaképe lehetne az akkoriban még aránylag kevés énekkarunknak. Ez az éveken át halogatott szándék valósult meg 1964-ben. Úgy emlékszem, a CSMTKÉ konkrét szervezése 1963 decemberében, egy Zsolnán tartott karvezetői tanfolyam határozott igényeként indulhatott meg. Ezt a nem könnyű feladatot a Csemadok-központ ügyszerető dolgozója, később a kórus alapító titkára, Gyurcsó István vállalta.

Alapító karnagya viszont öt is volt a tanítókórusnak. Ábécérendben: Ág Tibor, Janda Iván, Schleicher László, Szíjjártó Jenő és Vass Lajos. A jubileum kapcsán illendő pár szót szólni róluk!

Persze. Például Schleicher László, még a második világháború előtti korszak tanújaként, számunkra elsősorban a folyamatosságot jelentette az általunk hatvannégyben létrehozott és az 1930-as években népszerű Szlovákiai Magyar Tanítók Országos Énekkara, illetve annak hagyományai között. Szíjjártó Jenő kitűnően képzett, sokoldalú, zeneszerzőként is ismert, tudatosan építkező szakember volt; és a kórusunkat szorgalmazó legelső hivatalos javaslatot szintén ő dolgozta ki még az ötvenes évek második felében.

Viszont a hatalom, politikai okokból, rögtön 1964–65 fordulóján eltanácsolta őt a CSMTKÉ-tól...

Az ő helyébe lépett 1965 februárjában – a néptánckutató Takács András budapesti közbenjárására – Vass Lajos, aki tökéletes egyéniség volt. Emberként, karnagyként, pedagógusként, zenészként egyaránt. Ránk, kórustagokra szinte mágusként hatott. Legendás szigorát is úgy tudta humorral laza hangulattá oldani, hogy mindenki zokszó nélkül elfogadta kemény, de jóindulatú szidalmait. Én nem a főiskolán, hanem tőle tanultam meg, hogy a pedagógiában jól adagolt dicsérettel többre lehet menni, mint örökös feddéssel.

És Ág Tibor?

Ő kiváló zenész, nagyszerű zenetörténész, fáradhatatlan népdalgyűjtő, sokoldalú és precíz karnagy volt, de kissé különc is. Körünkben a számára szükségesnél talán valamivel kevésbé tudta megvalósítani művészi elképzeléseit, ezért tíz év után megvált a kórustól.

Hát Janda Iván?

Kapcsolatteremtő és remek szervezőként kellő áttekintéssel fölkészült vezető karnagya volt a CSMTKÉ-nak. Zeneileg a mozgalmasságot, a dinamikát, a nagyobb dallamíveket, a szép építkezést kedvelte. És ami szintén fontosnak bizonyult, hogy Vass Lajossal fél szavakból is megértették egymást. Ez pedig jótékony hatással volt az egész kórus belső légkörére. A CSMTKÉ ugyanis sohasem volt hivatásos kórus, hiszen minden tagnak tanítói vagy esetleg más állása, munkahelye volt, s ez máig is így maradt. Ahogy az elmúlt ötven esztendőben azon sem változott lényegében semmi, hogy a tagság rendszerint csupán havonta egyszer találkozik egy-egy többnapos hétvégi kóruspróbán, illetve ezek keretében tartja meg a fellépéseit is. Kivételt pusztán a hangversenykörutak és a nyári kórustáborok jelentenek.

Ön húsz évig volt oszlopos tagja a CSMTKÉ-nak, noha úgy tűnik, hogy napjainkig figyelemmel kíséri az 1994 óta már a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Vass Lajos Kórusának tevékenységét. Ha szabad, mégis inkább a kezdetekről kérdezném. Egyebek mellett arról, hogy annak idején abban a zoboralji kertvendéglőben a tanítóénekkar hosszabb távú küldetéséről meg céljairól is szó esett-e?

Távoli, évtizedekben számolandó célkitűzésekről senki sem beszélt. Azt ellenben mindannyian éreztük, hogy nagy fába vágtuk a fejszénket. És persze az szintén szóba jött, hogy a kórustagok önálló karvezetőkként is vezessenek iskolai énekkarokat, vagy ahol lehet, felnőtt kórusokat.

Ez félszázad múltán is szinte fogadalomszerűen hangzik...

Lehetséges. Tény viszont, azon a nyitrai alakuló összejövetelen már-már elemi erővel érintett meg bennünket a közös éneklés különleges élménye. Valami visszatarthatatlan erő fűzte közöttünk egyre szorosabbra a baráti köteléket, a többet tudás igényét. Hogy a dal révén halljanak bennünket elsősorban idehaza vagy akár a világban; hogy aki nyitott a kóruszene iránt, becsülje, amit csinálunk. Gondolom, mindmáig ez az, ami összetartja a kórust, ami segít leküzdeni a nehézségeket. Én legalábbis az ott töltött húsz esztendő alatt azt tapasztaltam, hogy a kórusban végzett munka hihetetlenül sokat adott mindenkinek. Rendhagyó módon a központi kórusban zajló műhelymunka révén lehetett rájönni arra is, hogy azokban az időkben mennyire hiányos volt a pedagógusképzés, esetleges az iskolákban folyó zenei nevelés. És a tanítókórusnak tagadhatatlan érdemei vannak abban is, hogy a hetvenes-nyolcvanas években erőteljesen kiteljesedett a nemzeti öntudatot is segítő szlovákiai magyar kórusmozgalom.

Milyen érzés volt 1965 őszén, lényegében még a CSMTKÉ megalakulásának első évfordulója előtt a budapesti Zeneakadémián Kodály Zoltánnal találkozni, aki nemcsak jelen volt a koncerten, hanem személyesen is biztatta a kórust?

Az? Szédületes. A Zeneakadémia már akkor is fogalom volt, izgultunk hát rettenetesen. Fényképem is van valahol róla, ahogy az alt szólamsor szélén állva Dobos Évával egymás kezét szorítjuk izgalmunkban. Az élmény megható, a taps nagyon lelkesítő volt. Máig sem tudom semmivel összehasonlítani. Aki őszintén vállalkozik közösségi munkára, szerintem csak az tudja ezt igazán megérteni. És átérezni. Erőt ad, biztat, előre visz. Persze, fiatalok voltunk...

Kodály személyiségének kisugárzása mennyire hatott a kórusra?

A felesége, Sárika szavaiból kitűnt, különleges alkalomnak volt tekinthető, hogy megjelent a hangversenyünkön, hiszen egészségileg már nem érezte jól magát. De eljött, ott ült az első páholyban, a koncert után pedig bejött a hangolóba, mi körülálltuk őt, ő pedig elismerően buzdított bennünket. Ez a nap kitörölhetetlen emlék, ha már a mi kettőnk beszélgetésének elején az idők horizontját említette...

Engedékenyen, megértően kezelték az iskolában, hogy a kórusmunka érdekében olykor hiányzik a tanításról? Ráadásul, további pluszként, gyermekkórust is vezetett. És mit hallott arról, miként volt ez más iskolákban?

Olykor kicsit hadakoztam, ha azon mortyogtak, hogy pénteken a CSMTKÉ próbájára vagy a gyerekkórussal fellépésre kértem magam. Többnyire azzal érveltem, hogy végül is még az ötvenes évek végén az iskola küldött a karvezetői tanfolyamokra. Elvégre annak köszönhetően alapítottam meg már 1960-ban az iskola gyermekkarát, 1964-ben pedig természetesnek tartottam, hogy az elsők között legyek tagja a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkarának. Ha beindult és fejlődött ez a mozgalom, akkor azt illett tudomásul venni. Természetesen, emellett bizonyítanom kellett, hogy így is bírom a terhelést, hogy a diákjaim helytállnak a kerületi versenyeken, a fizikaolimpiákon. Ezekkel az eredményekkel sikerült döntetlenre kihozni a tantestületen belüli vitákat. De tudom, hogy számos olyan iskola akadt, ahol bizony a kórustag fizetéséből szemrebbenés nélkül levonták a hiányzónak mondott napokat!

Ahhoz, hogy ezt valaki vállalja, a kórustagság a valahová tartozás érzését adta?

Nyilván azt is, elsősorban azonban a valahová tartozás szükségletét. Az anyanyelven való közösségi megnyilvánulás lehetőségének tudatát. Először „csak” a zene világa tárult ki előttünk, később pedig, a külföldi fesztiválokon és cserelátogatásokon, a nagyvilág is. Ez nagy szó volt akkoriban egy szlovákiai magyar tanító számára, különösen, ha az isten háta mögötti falvak valamelyikében tanított.

Mit jelentett, hogy a CSMTKÉ a szó eredeti értelmében vándorkórusként alakult, állandó székhely vagy próbaterem nélkül, pusztán egy postacímmel?

Gondolom, máig egy és ugyanazt: rengeteg szervezési problémát. Sőt! Úgy tudom, az utóbbi években már a postacím is kölcsönben használatos, a pedagógusszövetség komáromi irodájával közösen.

Összeadta valaha is, hogy a tanítókórussal töltött húsz esztendő alatt hány összejövetelen hány napot töltött, hány kilométert utazott?

Matematika szakos is vagyok, de ilyen statisztikát sohasem vezettem. Megelégedtem azzal, hogy a kórustagság alkalomról alkalomra tartalmas időtöltést jelentett számomra.

A kórus külhoni utazásai közül melyik vendégszereplésre gondol vissza különös szeretettel, akár egy-egy személyes emlék kapcsán is?

Talán 1969-ben Finnországban éreztem magam a legotthonosabban, ahol magánházaknál voltunk elszállásolva. Kolléganőmmel egy kedves középkorú házaspárnál kaptunk felejthetetlen vendéglátást. A kouvolai városháza hangversenytermében tartott fellépésünkre ők is eljöttek, és az előadott kórusművek szaporodtával a teremben egyre inkább fokozódott a sikerünk; Kodály gyönyörű kórusművét, a Mátrai képeket pedig a korábbiaknál is feszültebben, átéltebben hallgatta a közönség. A hangversenytermi sikert őszinte ünneplés követte az előcsarnokban, házigazdáink rokonlányaitól még virágcsokrot is kaptunk, mint mondták: hálából az élményért, hiszen sebtében, a koncert alatt lopakodtak ki, hogy megvegyék a virágot. Abból a csokorból máig őrzök egy lepréselt szálat.

A húsz év alatt érték kellemetlenségek is?

Nem igazán. Csupán az esett rosszul, hogy vezetőségi tagként sem tudtam arról, hogy én nem utazhatok a kórussal Goríziába. Indoklás nélkül egyszerűen kimaradtam az utazó keretből. No, ez fájt. És soha senkitől sem tudtam meg a döntés okát.

Elmegy az ötvenéves kórus jubileumi hangversenyére?

Ott leszek, természetesen. A tanítókórus két évtizeden át emberileg és művészileg része volt az életemnek. És abban a zoboralji kertvendéglőben én is ott voltam az alapítói között. Persze hogy elmegyek.

Egy pedagóguspálya sok-sok tapasztalatával hogyan látja: ötven éve mi tartja egyben ezt a „vándorkórust”?

Hogy a karnagyai mindig nagyszerűek voltak. És ez így van napjainkig. A zenéről már nem is szólva, hiszen A KÓRUS ma már igényesebbnél igényesebb műveket énekel.