A józanul gondolkodók tábora és a kritikus tömeg

A trencséni kórház pszichiátriai klinikájának főorvosával igazság és hazugság, tisztesség és gazság, bátorság és félelem viszonyáról, a lélek és a lelkiismeret erejéről beszélgettünk.

Nem lehet véletlen, hogy éppen ön kezelte és azóta is védelmezi Hedviget. Milyen környezetben nőtt fel, hol szerezte ezt a különleges érzékenységet a társadalmi igazságtalanságok iránt?

Édesapám nagyszülei munka után vándoroltak ki Amerikába, apám New Yorkban született, és tizenegy éves koráig ott is élt. Mindig az volt az érzésem, amikor őt hallgattam, hogy a szíve mélyén amerikainak érzi magát, olyan erős volt a jogtudata és az igazságérzete. Időnként ugyan olyan hihetetlennek tűnő dolgokról mesélt, mint hogy ott nyugodtan lehet bírálni, sőt, szidni a kormányt, és ezért semmi bántódása nem eshet az embernek, de én mindent elhittem neki. Így észrevétlenül formálódott bennem az a meggyőződés, hogy a világ jobban is működhet, mint itt, nálunk, és ami a legfontosabb, ezért mi is tehetünk valamit.

Ezzel az édesapja nem könnyítette meg az ön életét.

Ez biztos, de én nem bántam. Rengeteget olvastam, olyan irodalmat is, amelyet nálunk betiltottak, és az apám meg az irodalom együttes hatásának köszönhetően nemigen rejtettem véka alá a rendszerrel szembeni ellenérzéseimet. Szakmabeliekkel is rendszeresen összejártunk, hogy a nálunk betiltott pszichiátriai irányzatokkal, főleg Freud tanaival és a pszichoanalízissel foglalkozzunk. Már a rendszerváltás után tudtam meg, hogy a hetvenes években a megfigyeltek közé tartoztam, de a részleteket nem ismerem, mert az aktámat még nem dolgozta fel a Nemzeti Emlékezet Hivatala.

Az orvosi egyetemet Prágában végezte. Ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy fogékonyabb a más kultúrák, más mentalitás iránt?

Sőt, ott éltem meg igazán a szlovák mivoltomat is, mert a cseh évfolyamtársaim és kollégáim automatikusan úgy kezeltek, hogy én is cseh vagyok, mint ők. Sosem tengett túl bennem a nemzeti öntudat, számomra ez mindig inkább a nyelv, a táj és szokásaink szeretetét, az emberek iránti tiszteletet jelentette, de egyfajta kötelezettséget is, hogy leszámoljunk a múltunk olyan árnyoldalaival, mint a zsidóüldözés vagy a kommunizmus. Amikor merő jóindulatból csehnek neveztek, úgy éreztem, elvesznek tőlem valamit, ami az enyém. Azóta értem, miért kérik ki maguknak az itt élő magyarok, amikor azt mondják róluk, hogy ők magyarul beszélő szlovákok.

Én az ön nevével először 1997-ben találkoztam, amikor a Szlovák Pszichiátriai Társaság felszólította Mečiart, hogy mondjon le posztjáról. Ahhoz, hogy az ember ilyesmit aláírjon, azokban az időkben, nem kevés bátorság kellett, hiszen szinte mindenki úgy értelmezte, hogy a miniszterelnököt elmebetegnek nevezték.

Mi nem pszichiáterként és nem Mečiar elmeállapotát illetően foglaltunk állást, hanem mint állampolgárok, akiknek véletlenül pszichiátriai képzettségük van. A kormányzási módszereit bíráltuk, és azt javasoltuk neki, hogy a társadalom lelki egészségének érdekében lépjen ki a politikai életből. Nagyon nagy volt akkor az emberekben a tehetetlenség érzése a hatalom arroganciájával szemben, és amikor a szakmán belül beszélgettünk erről, arra a következtetésre jutottunk, hogy tennünk kell valamit. A szlovákiai pszichiátriai kongresszuson szavaztuk meg a felhívást, és szociológusok azt mondták, hogy legalább ötszázaléknyi szavazattól fosztottuk meg vele Mečiart.

Anélkül, hogy ironizálni szeretnék, azt gondolom, ilyen felhívásokat ma is intézhetnének egynémely politikusokhoz. Nem gondoltak erre a lehetőségre?

Felmerült, hogy esetleg ismét felemelhetnénk a szavunkat, de ezúttal is csak mint állampolgárok. Pszichiáterként nem avatkozunk politikai ügyekbe, hiszen bármikor bármelyik politikusnak szüksége lehet a segítségünkre, és megengedhetetlen, hogy azért ne forduljon hozzánk bizalommal, mert esetleg eleve tisztában van a meggyőződésünkkel.

Malina Hedvig esete is átpolitizált, mégis nyíltan és nyilvánosan kiállt mellette.

Kezdetben elhatároztam, hogy szakmailag segítek neki, de egyébként nem angazsálom magam az ügyében. Mindaddig tartottam is magam ehhez, amíg 2006 novemberében be nem törtek a vőlegénye lakásába. Akkor tudatosítottam, hogy a megfélemlítéssel szemben csak a nyilvánosság erejével harcolhatok. Először a környezetemben tájékoztattam néhány embert – pszichiátriai végzettségű politikust, a pszichiátria társaság tagjait stb. – arról, mire jutottam Hedvig kezelése során, hogy igazat mond, megbízható, egyenes ember, és hogy nincsenek öngyilkossági hajlamai. Abban reménykedtem, hogy ezek a befolyásos emberek elterjesztik az információkat, de amikor láttam, hogy az ellenzéki politikusainkra ez szinte semmilyen hatást nem gyakorolt, a sajtóhoz fordultam.

Ez sem lehetett könnyű elhatározás, hiszen Hedvig és az ügyvédje mellé ön is beállt az őket szidalmazók kereszttüzébe.

A dolognak ez a része nem érdekelt, én Hedvig javát tartottam a szemem előtt. Ráadásul egy pillanatig sem volt olyan érzésem, hogy a szakmai becsületemet kockáztatom, mert tudtam, hogy a lány igazat mond, és megengedhetetlennek tartottam, hogy egy ártatlan ember becsületét, lelki egészségét, az egész életét politikai célokért áldozzák fel. Akkor a lelkiismeretemre hallgattam, de ma már racionális szemszögből nézve is tudom, hogy jól döntöttem. Sokan azok közül, akik hittek a belügyminiszter és a kormányfő állításainak, kételkedni kezdtek, odafigyeltek az ezeket cáfoló tényekre.

Hedvig magatartásán, reakcióin érzékelte ezt a változást, megnyugodott kissé?

Természetesen, hiszen mindamellett, amit átélt, még azt is el kellett viselnie, hogy a közvélemény hazugnak tartotta, ahogy ő fogalmazott, besározták a nevét. A támadás, a hatórás rendőrségi kihallgatás és a vőlegénye házába való behatolás után folyamatosan szembesülnie kellett azzal, hogy a sajtóban és a különböző internetes fórumokon is gyalázzák – ez erős, edzett férfiakat is megtörne, nem még egy fiatal lányt.

Szakemberként mit gondol, min múlott, hogy mindezt kibírta, sőt, volt ereje ellenállni?

Jó anyagból gyúrták, erős, tiszta jellem, és rendezett, szeretetteljes családban nőtt fel. Nagyon sokat jelentett számára, hogy a vőlegénye, aki szlovák, mellette állt, és mindenben támogatta őt. Egyszer megkérdeztem tőle, szerinte minek köszönhető, hogy azon a bizonyos kihallgatáson, ahol hat és fél órán át gyötörték, nem írta alá, amit akartak, hogy végre hazamehessen? Azt mondta, azért, mert az nem lett volna igaz. Nagyon erős történet az övé, mert nem csak arról szól, hogy egy fiatal nő képes ellenállni a támadásoknak, hamis vádaknak, nyomásgyakorlásnak, szélsőségeseknek, rendőröknek, politikusoknak, ügyészségnek, hanem arról is, hogy mindezt fel tudta dolgozni. A hatalmas stressz ellenére képes volt racionálisan, tárgyilagosan gondolkozni, amit átélt, az nem törte meg, hanem erősödött és lélekben gazdagodott általa. Nagyon jó nevet választottak neki a szülei, mert a Hedvig harcost jelent. Szlovákok és magyarok valamennyien büszkék lehetünk rá, és nem szabad, hogy magára hagyjuk ebben a harcban, mert a mi jogainkért is küzd.

Bármilyen erős valaki, azért a folyamatos, minden oldalról érkező támadások után eljut arra a határra, amikor megkísérti a gondolat, hogy feladja. Hedvig mikor jutott el ide?

Akkor, amikor átkutatták a lakását, és a buszban egy idegen nő az ott készült fényképeket nézegette a szeme láttára. De olyan elszántsággal, hittel és bizalommal vett részt a terápián, hogy minden rossz emléket és félelmet le tudott küzdeni.

Mi volt ennek a terápiának a lényege?

Az egyik kolléganőmmel együtt konfrontáltuk őt a legrosszabb élményeivel, biztonságos helyzetben kellett újra és újra felidéznie mindent, amit átélt. Azáltal, hogy ezt részletekben, szünetekkel és ismételve elmondta, mintegy „kitöröltük” az emlékezetének az emocionális részéből ezeket a történéseket, és az idegrendszernek egy másfajta, semleges emlékezettartományába kerültek át. Hedviget három traumatizáló élmény érte, mindegyikkel külön terápiás beszélgetésen foglalkoztunk. Volt bátorsága felvállalni, hogy órákon át koncentráltan az átélt borzalmakra gondol, és szlovákul mondja el nekünk. Felajánlottam neki, hogy magyarul is beszélhet, mert itt nem az a lényeg, hogy mi értsük, hanem, hogy ő kimondja, de kitartott a szlovák mellett, és meg kell mondanom, hogy nagyon szépen beszéli a nyelvet – az átéltek ellenére nem volt, és nincs is benne semmiféle ellenszenv a szlovákok iránt.

Teljesen feldolgozható egy ilyen meghatározó negatív élmény, vagy valahol mélyen azért mindig az emberben marad?

Hedvig nagyon jól feldolgozta a múltat, ma teljes értékű életet él, boldog feleség és anya. Sőt, nem csak a múltat rendezte, de lélekben felkészült arra is, ami még várhatja őt. Nem fogják meglepetések érni és abban is hiszek, hogy feladni sem fogja soha.

Mit gondol, azok az illetékesek, akik azt állítják, hogy Hedvig nem mondott igazat, valamiféle megegyezés alapján hazudnak, vagy maguk is elhiszik, amit mondanak?

Azt látom, hogy amikor a nyilvánosság előtt beszélnek róla, akkor úgy ráhangolódnak, hogy maguk is elhiszik. Ezért sikerült ennyi embert meggyőzniük az elején, és azt már soha nem fogjuk tudni, hogy legalább akkor valóban hittek-e abban, hogy az igazat mondják, vagy már az is színjáték volt. Véleményem szerint az egész hivatalos verzióban annyi a hazugság és a csúsztatás, hogy ennyit véletlenül tévedni nem lehet, ezt elő kellett készíteni, ki kellett tervelni. Csak azzal nem számoltak, hogy a hazugságokba mindig csúszik egy kis hiba, és Hedviget is könnyebb falatnak gondolták, mint amilyennek bizonyult.

Hedvig esete, az, hogy mindez megtörténhetett vele, az egész szlovák társadalom látlelete. Pszichiáterként ennek alapján milyen következtetéseket vonna le?

Nem túl jó a lelkiállapotunk, nagyon fogékonyak vagyunk az ellenségkeresésre, és kevés a bátorságunk, amikor az igazságért kell harcolni. Valamennyi közép-európai országra jellemző ez, mindegyikben hajlamosak a politikusok arra, hogy a nemzetiségeket ellenségként tüntessék fel, és mint a nemzeti érdekek védelmezői szerezzenek szavazatokat. Teljesen mindegy, hogy az adott politikus mély meggyőződésből, zsigeri gyűlöletből szítja ezeket a konfliktusokat, vagy hideg fejjel, számításból – az utóbbi sem jelent felmentést számára, sőt! Az egészségesen fejlett egyéniség a politikában sem tesz meg bizonyos dolgokat, mert azok ellentétben állnak az általánosan elfogadott erkölcsi alapelvekkel. Én ezt a belső gátat hiányolom sokakból, mert ez azt is jelenti, hogy elégtétellel tölti el őket az a gyűlöletlavina, amit elindítottak.

Lehetséges, hogy nem fognák fel, milyen veszélyes ez?

Nem lehetséges, mert általában kimagaslóan intelligens emberekről van szó, de az intelligencia még nem jelent bölcsességet, és nem mindig párosul jellemességgel. Ezek a politikusok azért merészkednek ilyen messzire, mert azt hiszik, hogy az ellenőrzésük alatt tudják tartani a dolgokat, és általában ebben tévednek. Róbert Kaliňák például kimagasló IQ-val rendelkezik, tagja a Menza klubnak, és azon a bizonyos sajtótájékoztatón meg is tudta győzni az újságírókat, hiszen ki merte volna azt gondolni, hogy a belügyminiszter hazudik? A szuggesztív hatás ilyenkor rendkívül erős, és emberi társadalomban is működik az alfahím elve – az etológiából vett hasonlattal élve, ha a vezér kiadja a parancsot, az egész csapat gondolkodás nélkül utána ered.

Ha ez így van, mekkora az esélye annak, aki a csordaszellemmel veszi fel a harcot?

Esély mindig van, mert sosem lehet tudni, hogy a józanul gondolkodók tábora mikor éri el azt a kritikus tömeget, amikor minden megfordul. Egyszer már megéltük ezt az 1998-as választások előtt. Nem tartom szélmalomharcnak, amit teszek, mert ha kezdetben csak tízen-tizenöten is ínak alá egy-egy nyilatkozatot, annak is jelzésértéke van azok felé, akik hasonlóan gondolkoznak. És, természetesen, azok felé is, akiket sérelem ért, mert legalább látják, hogy mi, szlovákok sem vagyunk mind olyanok, mint Slota és társai.

Felemelte a szavát a Nemzeti Emlékezet Intézetének megszüntetése, a Beneš-dekrétumok emlegetése kapcsán erősödő magyarellenesség, Harabin antiszemita kijelentései, és legutóbb az ellen is, hogy a magyar tankönyvekben szlovákul szerepeljenek a helységnevek. Naprakészen követi a politikai történéseket és félrelépéseket?

Utóbbiakat mindig észreveszem, mert ezekre különösen érzékeny vagyok. Hedvig esetével kapcsolatban néhány politikusnak levelet is írtam, nehogy egyszer azzal védekezhessenek, hogy nem voltak birtokában a szükséges információknak. Dušan Čaplovičot még 2006 őszén tájékoztattam a tényekről, mivel úgy gondoltam, neki munkaköri kötelessége felügyelni, hogy az ügyet törvényesen és igazságosan kivizsgálják. Csak annyit írt, hogy köszöni, majd néhány héttel később egy napilapnak azt nyilatkozta, hogy befolyásolni akartam őt. Ebből számomra világos, hogy az emberi jogokért és a kisebbségekért felelős kormányalelnök fontosabbnak tartja a politikai érdekeket, mint azt, amit képviselnie kellene. Nemrég Ján Mikolaj oktatásügyi miniszter háborított fel, amikor egy tévéműsorban azt mondta Hedvig ügyéről, hogy bagatell. Neki is azt ajánlom, próbálja meg elképzelni, hogy mindaz, ami ezzel a lánnyal történt, vele vagy a szeretteivel történik. Megverik, megalázzák, hazugnak nevezik, az állami szervek nem védik, hanem támadják, és amikor ez már két éve folyik, egy felelős politikus az egészre csak legyint. Kíváncsi lennék, egy ilyen kísérlet után is jelentéktelen ügynek tartaná-e az egészet?

Vagyis azt gondolja a helyes útnak, ha semmit nem hallgatunk el, mindig nyíltan a nevükön nevezzük a dolgokat?

Tárgyilagosan kell beszélni arról, hogy milyen indíttatásból és milyen lehetséges érdekek mentén viselkednek így a politikusok. Ha egyre több ember ismeri fel a motivációikat, azt, hogy a legalantasabb ösztöneinkre akarnak hatni, egyre kevesebben lesznek manipulálhatók. Az, amit ma művelnek, tulajdonképpen információs csalás, de amint leleplezzük a mozgatórugóit, a működési mechanizmusait, és egy kicsit még nevetségessé is tesszük, máris csökken a hatékonysága.

Közvetlenül Hedvig megtámadása után jelent meg az az ön által is aláírt felhívás a nacionalizmus és a szélsőséges megnyilvánulások ellen, amelynek a címe: Még van idő megváltoztatni ezt a légkört. Van még idő, vagy már elkéstünk?

Tizenkettő előtt öt perccel vagyunk. Egyre komolyabb a helyzet, de nem tudom, minek kellene történnie, hogy ez a kormány változtasson az eddigi politikáján. A média is ludas a dologban, mert nap mint nap teret ad az ellenséges, félelemkeltő megnyilvánulásoknak. El nem tudom például képzelni, mi viszi rá a televíziókat, hogy folyamatosan Slotát hívják a vitaműsoraikba? Itt az ideje, hogy észrevegyük: valakik szisztematikusan azon dolgoznak, hogy az ország lakosságában ébren tartsák és növeljék a veszélyeztetettség érzését, aztán az erőskezű megmentők szerepében tetszelegjenek. Ennek ellent kell mondani, és mivel a szlovák ellenzék ezen a téren teljes csődöt mondott, én már csak a sajtó és a polgárok józanságában bízom, hogy nem hagyják magukat belesodorni ebbe a veszélyes örvénybe.