A haza szellemi meggyökerezés

Madárparlament, tollrajz, 1999Kopócs TiborKarácsonyi üzenetként is hathat a bonni Goethe Intézet németül, lengyelül, magyarul és ezenkívül közös, cseh és szlovák nyelvű összeállításban megjelenő, újdonsült Kafka című közép-európai folyóiratának őszi számában közölt néhány írása. Ezekben a második világháború utáni lengyel–német viszony szemszögéből elevenednek meg a szülőföldjükről elűzöttek, helyükre betelepítettek, valamint a Szovjetunióba elhurcoltak, és annak viszontagságait túlélők sorsának mába nyúló lelki lenyomatai. Karácsony, beletörődő megbékélés, a megkésett, egymást megkövető vallomások katarzisának komor elerőtlenedése és az elődök emlékének folytonosságát őrző temetők misztériuma találkozik bennük az egykori jogosnak érzett bosszúállás utórezgéseivel és a gyanakvást, gyanúsítgatásokat, előítéleteket tápláló emberi gyarlósággal. S mindennek hatása alá kerülve a magyar és ráadásul kisebbségi olvasó hol a reveláció ráébresztő erejével, hol pedig a tágabb nemzeti és szűkebb közösségi létélmények és azok újabb nemzedékekre áthagyományozódó tudatvilágának közvetlenségével keresi és fedezi fel a sorsközösséget. S alighanem némi értetlenséggel fogadja, hogy mi miért is maradtunk ki a szóban forgó írásoknak ebből a jelennel összefonódó, a kölcsönös sérülések és megrázkódtatások lelki megélését közel hozó múltfaggatásából. Szinte akaratlanul és észrevétlenül valahol a lélek mélyén megrezdül az érzékenység húrja: a mi megpróbáltatásaink talán elhanyagolhatók? De felülkerekedhet a józan, megfontolt feltételezés is: a magyar nemzettel szembeni háború utáni magatartásnak és a szlovákiai magyar közösség többéves hontalanságának megvan a maga sajátos természetrajza. S ez nem halványulhat el az akkori sorscsapások tágabb dimenzióinak árnyékában. Akár így van, akár úgy: mi önmagunkat is benne látjuk és benne érezzük az erőszakra adott reváns és az újjászületést kísérő lélektelenség forgatagában, az egyes embert és közösséget egyaránt sújtó hányattatásokban. Hogy is írta Fábry Zoltán a rendszerváltás után megjelent titkos naplójában?: „A magyarokkal itt nem egy népcsoportot ítéltek el, itt nemcsak embereket parancsoltak száműzetésbe, de egy gondolatot, egy szellemi magatartást is, melynek hiánya csak növelni fogja az erkölcsi vákuumot.”

A legendák valóságereje

A hatvanas évek elején született lengyel írónő és esszéista Olga Tokarczuk, aki már jó ideje az Odera dél-sziléziai forrásvidékén, a Szudéta hegységben fekvő falucskában él, a turistabuszokkal olykor szülőföldjükön áthaladó, Németországba kitelepített őslakókkal találkozva késztetést érez a történelmi legenda felelevenítésére. Az Európát megosztó jaltai értekezlethez és Sztálin mutatóujjához kapcsolódik a népi adoma arról, hogy milyen képtelenségek befolyásolhatták milliók sorsának alakulását. Tudják önök, hogy is került ez a terület Lengyelországhoz, szól a beszédbeelegyedés feszültségét feloldani igyekvő kérdés? Nos, Jaltában Sztálin ujja a határokat megszabva épp ezen a helyen állapodott meg a térképen, és a kartográfus nem merve megérinteni azt, inkább körülrajzolta. Csakhogy így egy minden térképen észrevehető kiszögellés keletkezett. Mire Sztálin ingerülten rákérdezett: „Miféle táj ez?”. S a válasz így hangzott: „Ugyan, ez csak egy ínséges, kietlen hegyvidék.” S erre a generalisszimusz kijelentette: „Jó, akkor adják oda a lengyeleknek.”

A szlovákiai magyaroknak is megvan a megmaradásuk hajszálvékony esélyeit fenyegető hatalmi féktelenség sztálini cinizmusának népetimológiája. Amikor a csehszlovák politikusok panaszkodtak, hogy a potsdami döntés megnehezítheti a Magyaországra irányuló transzfert, vagyis több mint 400 ezer szlovákiai magyarnak három hónapon belül Magyarországra tervezett kitoloncolását, Sztálin azt ajánlotta Benešnek: siessenek, mielőtt a szövetségesek érdeklődését fel nem kelti ez a kérdés. S a csehszlovák részről felhozott nehézségekre reagálva csodálkozásának adott hangot: „Hogy, hogy, hiszen ez csak vagonok kérdése.” A jeles cseh történész és forráskiadványok elemző közreadója, Vilém Prečan Zorin szovjet követnek a csehszlovák kormány kassai átmeneti tartózkodása idején, 1945 áprilisában készült naplójából vett részleteket nemrég megjelentetve a magyarázó jegyzetekben megállapítja: a sztálini „jó tanács” dokumentumokkal nem igazolható. De hiszi-e valaki is, hogy ilyesmi távol állt Sztálin személyétől? A valóság túltett a képzeleten!

Az óhaza emléke

Olga Tokarczuk említést tesz írásában arról, hogy Németországba kitelepített Rajna menti ismerősének karácsonyi üdvözlőlapja azzal a kéréssel zárult: egy egész csoporttal szeretne ellátogatni szülőfalujába, ami talán hajlott korukban utoljára adathat meg nekik. S a vendéglátó egyszerre úgy érezte, el kell majd mondania nekik, hogy ők anélkül, hogy ezt tudatosítanák, szüntelenül jelen vannak az ősi földön. Ott maradtak a rogyadozó házak romjai alól előkerülö használati tárgyakkal, az anyaföldből felszínre kerülő rozsdás szerszámdarabokkal és a temetők sírjaival, a fejfák sírfelirataival. A lengyel írónő szerette volna elmondani, hogy gyermekkorában azt hitte: a sírfeliratok a világon mindenütt német nyelvűek, és a gót betűs szövegek valamiféle megmagyarázhatatlan titkokat őriznek azokról, akik odalent nyugszanak. S ez majd az ő sírhantján is így lesz. S aztán hirtelen belenyilall a gyermekkori fájdalmas emlék, kistestvére halála és az idegennek érzett föld temetési meghasonlást okozó kényszerűsége. Ott hagyják őt az idegenek között, abban a temetőben, ahol alig néhány frissen ácsolt fejfára került lengyel felirat? Átmeneti állapotban éltek hosszú évtizedekig a lengyel jövevények. A harmadik világháború apokaliptikus látomása is erősítette a hitet, hogy utána visszaállnak a korábbi határok, és így nem érdemes bármit is áldozni a mostani senki földjére. Az írónő magyarázkodni szeretett volna az elhanyagolt és ugaron hagyott mezőért, a düledező házakért, azért, hogy mindmáig egyetlen új ház sem épült a faluban. S említést szeretett volna tenni a lengyel hatóságok képtelen tervéről, hogy a Szudéta-vidék falvait letarolva legelőket létesítsenek. Mindezek elmondására valahogy nem jutott idő. Az emlékek mindkét részről fájdalmasak és így félbeszakadnak, a klubban, az érkezés és a távozás egykori színhelyén inkább csak a gyermekkori élmények villanak fel egy-egy pillanat erejéig, mert ezekből valami meseszerű gyógyító melegség árad. Ha ezek is elvesznének, írja Olga Tokarczuk, jobban fájna, mint a sérelemérzés. De örökölnek-e ezekből az emlékekből valamit is az utódok?

Mi talán mégiscsak szerencsésebb helyzetben vagyunk. Az anyaországba kitelepített magyarok rokonokhoz, testvérekhez jöhettek át még a határokat szinte hermetikusan záró ötvenes években is. S napjainkban a dél-szlovákiai faluközösségi megemlékező összejöveteleken az egykori kényszerű távozás keserveit szinte feledteti az itthon maradottak és hazalátogatók számára egyaránt a kiröppentő fészek életereje és a magyar nemzeti egyetemes szellemi együvé tartozás érzése.

Az emlékek fonákságai

Az 1951-ben született vestfáliai Ulla Lachauer történészkutatói háttérrel, valamint dokumentumfilm-készítői sarkallásokkal és családi meg baráti késztetésekkel eredt nyomába a messzi kazahsztáni Karagandában, ahol a több száz munka- és büntetőtábor egész hálózattá kiépült rendszerében másfél milliónyi száműzött, hadifogoly és politikai elítélt sínylődött. Batyujában ott voltak azoknak az élettörténeteknek a lejegyzései, lakónegyedeknek, bányáknak a skiccei és temetőknek az alaprajzai, amelyeket az odatelepített volgai németeknek a gorbacsovi érát követően Németországba költözött leszármazottaitól kapott. Ők, a németországiak számára érthetetlenül, nosztalgiát, sőt szinte vágyakozást éreznek gyemekkoruk színhelye iránt. A készlet legértékesebb darabja az a fénytelen acélból saját kezűleg csiszolt evőkanál volt, melyet 1949 karácsonyán hozott haza nagybátyja a karagandai hadifogságból. S itt önkéntelenül is felidéződik a hetvenes években készült magyar film, melynek kezdő képsorai azt a pillanatot elevenítik meg, amikor a magyarokkal teli hadifogolyvonat az Ung völgyébe érkezik. S ekkor egyikük az éhezés szomorú emlékének őrzőjévé vált viharvert csajkát kidobja a szakadékba, mire példáját a többiek is követik. Pillanatokon belül fülsiketítő csörömpölés veri fel a völgy csendjét, azt jelképezve, hogy a hazatérők meg akarnak szabadulni mindentől, ami a fogságra emlékeztethetné őket. Ki akarnak törölni emlékezetükből mindent, amit ott átéltek. De tudjuk, életüknek ez a szomorú szakasza mégsem merülhetett feledésbe mindenestül.

S a történész ott a sztyepp sivárságában felépült, a hruscsovi érában viszont aranykorát élő, mára kihűlt olvasztókemencék és füstöt nem árasztó kéményerdőkkel körülvett egykori bánya és iparvárosban ébredt rá a száműzöttek otthont teremteni igyekvő élni akarására. A botanikus kertben a nyírfasorokat és a pompázó rózsaligeteket, pálmákat csodálva, a fagygyal dacoló gyümölcsösök között járva ért el a tudatáig, mi is rejtőzik a puszta számadatok mögött, hogy az idehurcoltak és idetelepülők több mint húszezer növényfajtát honosítottak meg. „Az ilyen fáradozás nem nélkülözhette a kimondott szenvedélyt” – fogalmazódott meg írásában a felismerés. S egyben kezdte erejét veszteni zsigereiben a kétkedés: vajon a fogolysorsra ítélt ember képes lehet-e alkotó munkát végző homo faberként élni. S számunkra is felvetődik a kérdés: Vajon az otthon emlékét magával hozó lakhatóvá tétel magán viseli a szűzföldek feltörése idején odacsábított kárpátaljai magyarok keze nyomát is? Annyi bizonyos, hogy a Magyarok Világszövetségében helyet kértek maguknak, szülőföldjükhöz és az anyanemzethez kötődő Kazahsztánba elsodródott magyarok is.

Az igazságkeresés gyötrelmei

A Berlinben élő, 1948-ban született Helga Hirsch politológiai végzettségű újságíróként egy lengyel pedagógus buktatókkal teli életútját végigkísérve ad látleletet az igazságkereséssel párosuló otthonra találás viszontagságairól, a ma is továbbélő elfogultságokról. Alighanem létező személy az a Zbigniew Czarnuch, akiről az írás szól. Zbigniew 1945-ben, tizenöt évesen először ült vonaton, mely a közép-lengyelországi Lututovból robogott vele az ismeretlenbe, az „újra visszaszerzett”, Németországtól elvett nyugati területekre. A németlakta Witnicében nem váltott ki benne sajnálkozást vagy részvétet a riadt tekintetű német lányok látványa, akiket arra kényszerítettek, hogy evőkanállal tisztítsák az utcát. Talán egy pillanatra eszébe jutott, hogy Lututovban a németek tették ezt a zsidókkal, de a zsidók szenvedéstörténete csak később ragadta meg, sorsának alakulására ugyancsak kiható súlyos következményekkel járva. Zbigniew úgy érezte, a németekkel szembeni magatartás jogos és hazafias kötelesség. Egy ideig a földalatti armija karajowa második világháború alatti honvédőiben látta mintaképeit. Néhány év múlva a kommunista táborhoz csatlakozott, attól tarva, hogy enélkül elveszti cselekvési terét. A keresztény erkölcs értékrendjében felnőve ez a döntés erkölcsi tartással párosult. Felháborodott azon, hogy osztálytársai beléptek a pártba, de őt kinevetik azért, hogy Sztálin halálakor képét gyászszalaggal vonja körül. Majd jött az 1967-es év, az izraeli–arab háború. „Bajod van a zsidókkal?” – kérdezték tőle. S ő csak azt tudta felelni, hogy nem. Mert ha hű akart maradni önmagához, a lututovi gyermekkori élmények mást nem mondathattak vele. A zsidó embertársait védve hamar kimondták a szentenciát: Czarnuch biztos zsidó. Ezután a poznani egyetemen nem kapott oktatói állást. Kelet-Lengyelországba vándorolt, ahol a hetvenes években tanúja volt annak, miként rombolják le buldózerekkel a pravoszláv fatemplomokat. S amikor az elemi iskolában, ahol tanítói állást kapott, ukrán motívumokkal teli díszítőelemeket aggatott a karácsonyfára, ismét elérte a sanda gyanú: valószínűleg az ország nyugati részén szétszórt valamelyik ukrán családból származik. Ezek után, amikor családi élete is felborult, visszatért oda, ahonnan jött, Witnicébe. S itt mindabból a a mássággal szembeni intoleranciából, amit megélt, elege lett. Belemélyedt a helytörténeti anyagok tanulmányozásába, igyekezve birtokba venni a hely német elődök teremtette szellemi hagyományait. Egyre inkább kezdett megértést tanúsítani mások szenvedése iránt, behatolni a kölcsönös sérelmek szövevényébe, tiszteletet érezve egymás értékei iránt. „A haza számomra több mint lelki és érzelmi indíttatás. A haza számomra elsősorban szellemi meggyökerezés” – vallotta meg a német újságírónak. S ez itt, az egymásba ékelődő Kárpát-medencei népek közös hazájában nemcsak karácsonyi üzenetként, hanem tartós intelemként is hangozhat.