A határon túli magyarság 1956-os magatartása jelzés értékű volt

Régiónk magyarsága csupán érzelmekben vagy nyílt kiállásban is egybetartozónak érezte magát ’56 őszének magyarországi eseményeivel?

A Kárpát-medence számos pontján voltak az október 23-án fellángolt forradalommal rokonszenvező, tettekben is megnyilvánuló megmozdulások. Az emberek nemcsak figyelemmel kísérték az eseményeket, hanem nagyon sokan egyéni kockázatot is vállalva síkraszálltak a szabadságharcért. Ötvenhatban ez egyrészt a határokon túl kisebbségben élő magyarok egybetartozásának látlelete volt; másrészt geopolitikai jelzés is, hogy a közép-európai országok a saját szabadságmozgalmaikban már akkoriban sem maradtak elszigetelve. Igaz, térségünkben ezek a hullámok ötvenhatban még nem csaptak olyan magasra, hogy egészen más irányba vigyék a történelmet. Hatvan esztendeje, szemben az 1989-es fordulatokkal, inkább csak a korabeli jugoszláviai társadalmi és politikai viszonyokat tekintették a szabadságjogok és a demokratizálódás mintájának. Valószínűleg éppen a lengyel–magyar–jugoszláv láncolat lehetett geopolitikailag az az „izgató” tengely – a hiányzó elem csak Csehszlovákia volt –, amely miatt a szovjetek annyira véres eszközökkel verték le 1956 magyar forradalmát. Attól tartottak, hogy a magyarországi nemzeti mozgalom képes lesz túlmutatni önmagán.

A határokon túl is megvoltak ennek a konkrét jelei?

A Magyarország iránti rokonszenv határozottan érezhető volt például Eszéken, Újvidéken, az egész Vajdaságban, az akkori Jugoszlávia horvát országrészében, és az, hogy a magyarországi rádióadókat Kárpátalján is hallgatták, megtette a hatását. A forradalom kisugárzása azonban Erdélyben és Dél-Szlovákiában különösen megmutatkozott. Ezért mind a csehszlovák pártvezetést, mind a szovjeteket nagyon aggasztotta, hogy a szabadságvágy a szlovákiai magyarok révén mennyire terjed át a szlovákokra is. De Erdély szintén megmozdult. Például Temesváron, Aradon, Kolozsvárott a román fiatalok amolyan közvetítő szerepre kérték a magyarokat, segítsenek „áthozni” a magyarországi eseményeket.

Az ’56-os forradalom hatására az egykori „szocblokk” országai milyen mértékben voltak kénytelenek új logikával, más módszerekkel megközelíteni a nemzetiségi kérdést?

Pár évet áthidaló időben gondolkodva két ellenkező irányú hatásról beszélhetünk. Így Szlovákiában lényegében a kormányzati hatalmat képviselő Megbízottak Testülete 1956. október 25-én, a forradalom továbbterjedését meggátolandó, értekezletet tart a társadalmi szervezetek számára, ahol a Csemadok nevében Pathó Károly a nemzetiségi intézményrendszer bővítését javasolja. A jelenlevők ugyan szemére vetik, hogy az itt élő magyarok zsarolni akarják a csehszlovák államvezetést, de indítványai 1957-ben kisebb-nagyobb eltérésekkel a határon túli magyarság lakta területeken, még Kárpátalján is, megvalósulnak. Viszont 1958 derekától 1960-ig a közép-kelet-európai szocialista országokban a kisebbségi intézmények számának szűkítését tapasztalni.

A kommunista „testvérpártokban” esetleg olyan szándék is élhetett, hogy a Magyarországgal szomszédos államokban élő magyarokat épp a nemzetiségük révén akár kollektív felelősség is terheli az ’56-os szimpátiamegnyilvánulásaik miatt?

A források alapján úgy látom, egyes személyeknek lehettek efféle gondolataik, de a pártok vezetőségei végül úgy döntöttek, hogy a propaganda eszközeként nem az általános bűnbakkeresést fogják alkalmazni. Ellenkezőleg, azt a valóságtól eléggé elrugaszkodott állítást erőltették, hogy a határokon túli magyarok 1956 őszének izgatott időszakában zokszó nélkül hűségesek maradtak a szovjet irányításhoz. Az intézményektől és munkásközösségektől hűségnyilatkozatokat kényszerítettek ki, amiből persze voltak konfliktusok is. Például a komáromi magyar gimnáziumban vagy a Bolyai Egyetem diáktanácsában. Ezeknek az elutasításoknak nyoma sincs a korabeli sajtóban, ugyanakkor még a csapból is folyt a marosvásárhelyi Simó Géza-bútorgyár munkáskollektívájának hűségnyilatkozata. Szlovákiában elsőkként az érsekújvári Elektrosvit munkásai deklarálják „véleményüket”: Mi, csehszlovákiai magyar dolgozók elítéljük, ami Magyarországon történik, és üdvözöljük a szovjetek beavatkozását.

Ily módon sikerült bagatellizálni a határon túli magyar kisebbségek forradalmat támogató megmozdulásait?

A kommunista rendszer logikája szerint. A hűségnyilatkozatok értelmében voltak a rossz magyarországi magyarok, illetve a határokon túli jó magyarok; és ez mentesítette az utóbbiakat a kollektív felelősség gyanúja alól. Természetesen ez távolról sem jelentette azt, hogy a forradalom letörése után különösen Erdélyben ne történtek volna súlyos retorziók. Érdekes, hogy Csehszlovákiában ugyanez a számonkérés sokkal enyhébb volt. Nyilván az 1945–1948-as idők jogfosztottságának közelsége végett.

Nem sokkal később viszont miért korlátozták szinte erőszakkal a határon túli magyar kisebbségi intézményrendszert?

Ötvenhathoz ennek annyiban van köze, hogy a forradalom után egy évvel az uralkodó kommunista és munkáspártok Moszkvában összejövetelt tartottak, ahol kidolgozták az úgynevezett Hruscsov-doktrínát. Lényege, hogy a szocialista országok párt- és államvezetése köteles lojalitást tanúsítani a Szovjetunió iránt, ugyanakkor saját állampolgáraik támogatását is kötelesek szavatolni a szóban forgó baráti államok politikai irányultságával szemben. Nemzetiségpolitikai viszonylatokban ebből a vak ragaszkodást előíró elméletből következett, hogy az állampolgári lojalitás kikényszerítése a kisebbségi intézmények önállósodásának megszorításaihoz vezetett.

A Magyarországgal határos országok közül melyikben volt legélénkebb visszhangja az ötvenhatos forradalomnak?

Egyértelműen Romániában. Ha az 1956-os mozgalmakkal szemben fellépő terror áldozatainak számát tekintjük, akkor Magyarország után Románia a második; ha az ötvenhatos demokratikus kezdeményezések számát tekintjük, akkor Magyarország és Lengyelország után Románia a harmadik.

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"251830","attributes":{"alt":"","author":"Somogyi Tibor felvétele","class":"media-image","height":"400","title":"Szesztay Ádám","typeof":"foaf:Image","width":"308"}}]]

Az október 23-át követő napok és hetek a környező országok magyar kisebbségeinek valós nemzeti törekvéseit hozták a felszínre, vagy ezek inkább polgári jellegű szimpátiamegmozdulások voltak?

Ez a két szempont sokszor nem választható el egymástól, hiszen a nemzetiségi igények kimondásával az emberek általában az állampolgári jogaik bővítését is sürgették. A levéltári dokumentumokból például kiderül, hogy sok helyütt egészen 1956 októberéig nem énekelték el nyilvánosan a Himnuszt; hogy ekkor erősödött a nemzeti szimbólumok használata. A forradalom napjaiban akartak többen is átszökni a határon, hogy fegyverrel segítsék a felkelést, számukra ez magyar ügyként és Közép-Európa újbóli szabadságáért is fontos.

Hatvan évvel ezelőtt, a Magyarországgal szomszédos államokban, melyek voltak a kisebbségpolitikai kérdések legfőbb jellemzői?

Az ötvenhatos forradalommal rokonszenvezők mindenütt a demokratizálódásban bizakodtak. Az emberek körében érezhető volt, hogy a nemzeti érzelmek kimondásának szabadságát kívánták. Ritka esetekben – és ha, akkor főként Erdélyben – a kisebbség jogállásának megváltoztatásával kapcsolatban is fogalmaztak programokat.

Miként pozicionálta magát az akkori (Cseh)Szlovákiában a legtöbb magyart tömörítő Csemadok?

Három nappal a forradalom kitörése után ülésezett a Csemadok akkori központi bizottsága, ahol a jegyzőkönyv szerint – aligha hihető módon – szó sem esik a magyarországi eseményekről! Október 29-én viszont pont a központi bizottságban folyik éles vita a Csemadoktól is elvárt hűségnyilatkozatról. Egyesek emlékezete szerint voltak, akik a forradalom mellett kardoskodtak; bár az is lehetséges, hogy csak elzárkóztak a forradalom kategorikus elutasításától. A kialakult helyzet mindenesetre az egész Csemadokban válságot teremtett. A soron következő hetekben több ezren kiléptek a szervezetből, az évzáró taggyűléseket is bajos volt összehívni. Voltak olyan helyi szervezetek, ahol a tagság tiltakozássá növekvő elfordulása egészen kora tavaszig elhúzódott. De a krízis enyhülése után is gyakran megoszlanak a Csemadok-vezetők nyilatkozatai. Egyszer azt hangsúlyozzák, hogy 1956 októberében a felvidéki magyarság szinte egy emberként támogatta Csehszlovákia kommunista államvezetését; máskor viszont az is kiderül, hogy a szóban forgó egység távolról sem volt egyértelmű. Ez a sok vitával járó, ingatag helyzet csak 1957 tavaszán, a Csemadok sorrendben hetedik kongresszusán zökkent úgy-ahogy vissza a régi kerékvágásba.

Erősen lavírozott a Csemadok?

Egyes vezetői igen. Természetesen abban nem voltak és nem is lehettek érdekeltek, hogy a tagság tömegesen faképnél hagyja a szervezetet, viszont azt szintén tudták: ha nem hűségesek az államvezetéshez, leváltják őket tisztségükből. Ténynek tény: a szlovákiai magyar 1956-nak így is lényeges részét képezték a Csemadokban zajló viták és belső harcok. Hiszen státusát és helyzetét tekintve a szocialista Csehszlovákiában ez az intézmény olyasmi volt, mint egy nem területi autonómia: a kommunista rendszer keretei között és annak elfogadható módján a (cseh)szlovákiai magyarság politikai megtestesülése. Ötvenhat kapcsán ezért tükröződik benne a szlovákiai magyarság gondolkodásbeli megosztottsága.

A Kárpát-medence magyarsága – eltekintve október 23-a ünnepi pátoszától – ön szerint tisztában van az 1956-os forradalom eseményeivel, azok hatásával a kelet-közép-európai kisebbségpolitikára?

Meggyőződésem szerint egyelőre nem eléggé elmélyült és szerteágazó a kérdéskör kutatása. Kár megelégedni például az idősebbek akkori rádióhallgatási emlékeivel, igaz, arról még Szlovákia északi falvaiban is sokan beszéltek nekem. A Magyarországgal határos országokban ezért következetesebben kellene foglalkozni 1956 kisugárzásával az ott kisebbségben élő magyarságra; kevés az a felismerés, hogy hatvan éve az ő számukra is fontos és motiváló volt a forradalom. Aki ugyanis kellő alázattal közelít a történelemhez, az tudja: a tárgyilagosan végzett történészi munka alapja, hogy mit mondanak a hiteles források.