A harag napja

Menj a p...-ba! – hangzott el nemes egyszerűséggel a mondat március 14-én, egy verőfényes tavaszi vasárnap, egyik kedvenc párkányi sörözőmben. Kicsit ordítva, kicsit gúnyosan, ám mérhetetlenül ocsmányan. Történt, hogy két óra előtt pár perccel érkeztem a városba, s mivel délután ötig még rengeteg időm volt, ráadásul a cigarettám is elfogyott, gondoltam, betérek a pubba, ahol ezidáig rendes kiszolgálásban részesültem, a személyzet sose volt bunkó és személyeskedő, a legjobb zenéket hallod, és az egész városban itt a legnagyobb a sörválaszték, egyáltalán, minden adott ahhoz, hogy jól érezd magad. Bár az áraik magasabbak, mint a többi helyen, a színvonal miatt mindig is megérte ide járni. Eddig. Persze, lehet, hogy még nem nyitottak ki, s ezt én nem is néztem meg, valóban az ajtókilincset lenyomva vettem észre, hogy zárva van, s ebben a pillanatban hangzott el az ominózus kijelentés is. Ekkor csak úgy félhangosan valami olyasmit jegyeztem meg: – aha – s azzal továbbmentem, de még mintha hallottam volna bizonyos megjegyzéseket az ajtó mögül, ám ez már egyáltalán nem érdekelt. S többé nem is fog, merthogy oda többé be nem teszem a lábam.

Nem tudom, hogy a megjegyzés csak nekem szólt, vagy bárkinek aki akkor benyitni készült volna. Azon azért el kéne gondolkodni, hogy az efféle hozzáállással tarthatja-e magát a város egyik legjobb sörözőjének. Pedig talán valóban az – csak a pincér ne így tájékoztassa a vendégeket arról, hogy még zárva tartanak.