A hajdani költőkirály „rőzsévé száradt álmai”

Mikor Mécs László első verseskötete, a Hajnali harangszó 1923-ban megjelent, Szlovákiában még nem létezett országos szervezettségű könyvkiadás. A könyvek magánkiadásban és különböző lapok védnöksége alatt jelentek meg, a terjesztés pedig nehézkes volt. Az irodalom tájékozódási pontjának továbbra is Budapest számított. Először Mécs László is ott próbálkozott kötete kiadásával.

BÁRCZI ZSÓFIA

Sík Sándor a Szent István Társulathoz nyújtotta be a költő kéziratát, ám a kiadó civil lektora elutasította: „Zengjen a lantja katolikusabban, akkor művészibben is fog zengeni!”. ĺgy jelent meg Mécs első kötete Ungvárott, egy vállalkozó kedvű nyomdatulajdonos jóvoltából, azon ritka könyvek egyikeként, melyeknek – a szerző és a nyomdász őszinte döbbenetére – megtérült a kiadási költsége. Erre Mécs élete végéig büszke volt, ahogy arra is, hogy önerőből, az egyház vagy bármilyen más intézmény támogatása nélkül érte el első diadalát. A Hajnali harangszó elindította azt a sikersorozatot, mely töretlenül ívelt 1944-ig. Könyvei egymás után jelentek meg – a háború végéig kilenc –, egyik szavalókörútja a másikat érte. Sikerei mögött azonban nem (vagy nem elsősorban) kimagasló tehetsége állt, hanem egyfajta költői-emberi-papi magatartás: a költészet értelmét számára a szolgálat és az evangelizáció, fellépései célját pedig a közösség összetartása jelentette.

Mécs általában a témát a vers kidolgozottságánál előbbrevalónak tartotta. A szeretet apostolának szerepében minél szélesebb tömeghez kívánt szólni, aggályosan ügyelt versei közérthetőségére. Bár hajlott a szimbólumteremtésre, szimbolikus verset mégis keveset találunk pályafutása első szakaszában, mert – hogy a vers jelentése egyértelmű maradjon – általában képei zártságát áldozta fel. Költészete a harmincas években egyre epikusabbá vált, sok verse ebből az időből nem más, mint rímekbe szedett példázatos történet.

Költészetfelfogása mindvégig szöges ellentétben állt a Nyugat irodalomszemléletével, melyet irodalmi publicisztikájában formacentrikusnak, dekadensnek, életidegennek bélyegzett, a nyugatos verseket pedig egyenesen mint gyermeki játszadozást, üres formamutatványt tartotta számon. A Nyugat a harmincas évekre állandó viszonyítási pontjává vált Mécs önmeghatározási kísérleteinek. Ars poeticáját is az ő költészetfelfogásuk ellenében fogalmazta meg:

„Szeretnék lenni: / költő, próféta, mint a fecske, pacsirta, / magáról nem tudó, emberről nem tudó, / kottáról nem tudó, könyvekről nem tudó, / vetésről nem tudó, világról nem tudó, / semmiről nem tudó, / csak a dalolásról, mert egyebet nem tud.”

A 20-as évek végére Mécs László a legismertebb élő magyar költővé nőtte ki magát. Népszerűsége Petőfiével vetekedett. Verseinek azonban nagyon gyorsan kialakult az a viszonylag szűk köre, melyekben a korabeli közönség a szép lassan intézményesülő költő üzenetének lényegét vélte felfedezni: a Hajnali harangszó, Ballada a nyomorról, Vadócba rózsát oltok, Emberek vagyunk!, Rohanás a tavaszban stb. Mécs leggyakrabban szavalt költeményei voltak, a bennük megnyilvánuló patetikus hang és messianisztikus lendület idővel a költő védjegyévé vált, árnyékukban elveszett a finom lírai hangulatok vagy a hétköznapok apró gondjai iránt érzékeny alkotó, s a hatvanas évekig nem is nagyon jutott újra szóhoz.

Az ünnepelt költő diadalútja a második világháború végén szakadt meg. Egyik napról a másikra vált trónfosztottá, utolsó verse 1946-ban már csak álnéven (Élő Illés) láthatott napvilágot. Utána húszévnyi hallgatás következett. Mécs Lászlót a hatalom ellenségének tekintette, könyvei kiadásáról Magyarországon 1971-ig, az Aranygyapjú megjelenéséig szó sem lehetett.

Az Aranygyapjú kiadását jó néhány kudarc előzte meg. Egy Mécs-válogatás terve, mely új verseket is tartalmazott volna, már 1967-ben foglalkoztatta Szalatnai Rezsőt. Úgy tűnt, a Magvető Kiadónál sikerrel is jár, ám a kiadó az utolsó pillanatban mégis elállt a szerződés megkötésétől, és Csehszlovákiában sem járt sikerrel Szalatnai. Ekkor merült fel a Szent István Társulat neve. Katolikus könyvkiadóként kézenfekvőnek tűnt a gondolat, hogy érdeklődnek majd Mécs László új versei iránt. Csakhogy nem így történt.

A költő méltatlan helyzetére nemcsak Szalatnai Rezső figyelt fel 1966-ban, hanem egy amerikai magyar újságíró is: Bognár József. A népes amerikai magyar kolóniákban az a hír járta, hogy Mécs már nem él, sőt – írta meg később Wass Albert – olyan szemtanúk is akadtak, akik látták a költő holttestét Budapest ostromakor. ĺgy Bognárnak a rémhírekre rácáfoló írása valódi szenzációt jelentett az amerikai közösség számára. Többen is felkeresték levélben a költőt, s azonnal szervezni kezdték versei kiadását. Ám a kiadás nehézkesen haladt, részint a Szerzői Jogvédő Hivatal miatt, hiszen minden kiküldeni szándékozott verset engedélyeztetni kellett előbb, részint a Mécs rehabilitációján itthon ügyködő irodalmároknak az amerikai magyar Mécs-rajongók iránt táplált bizalmatlansága okán. Végül 1968-ban mégis napvilágot látott a Vadócba rózsát oltok – I graft poses on eglantines című kétnyelvű (magyar–angol) kiadvány, mely Paul Valéry – Mécs egyik régebbi, francia nyelvű kötetéből kiemelt – előszavát is tartalmazta. A kétnyelvű kötet utat nyitott a Mécs-kiadványok megjelentetésének. Pár év múlva az Aranygyapjú, majd a Vissza a csendbe követte, a nyolcvanas évektől pedig egyre gyakrabban látnak napvilágot Mécs-válogatások.

A Vadócba rózsát oltok rendkívül reprezentatív kötet volt, nemcsak tartalmát, kivitelezését tekintve is. Többek figyelmét felkeltette, Vas István pedig erről a kiadványról írta híres Mogorva jegyzeteit, nem is annyira az egykori költőkirálynak, mint inkább Paul Valérynek címezve sorai mogorvaságát.

Úgy tűnik, Vas István ezzel az írásával – Szalatnai és Fábry után – ismét ráirányította a figyelmet a Mécs-kérdésre. Maga Mécs is kapunyitó gesztusként értékelte a Vas-esszét. Megírását levélben köszönte meg, s a levélhez egy verset is csatolt a költőnek ajánlva: a Szent Sebestyén legendáját. A vers alatt zárójelbe téve ez állt: Válasz sok mindenkinek – a vers refrénje pedig Adyt idézte: „Mit ér az ember, ha magyar?”.

„Krisztus-Király nagy korparancsát daloltam mint centúró, / hogy lenne minden földi Jó / közös: Kenyér, Szépség, Szabadság! / – S most rám köphet minden cudar! / Mit ér az ember, ha magyar?”

Mécs a verset még 1967-ben írta, nem Vasnak, hanem – vélhetőleg – Veres Péternek és Boldizsár Ivánnak válaszolt benne. A hatvanas években több támadás is érte, mivel azonban egyetlen sajtóorgánum sem állt vele szóba, képtelen volt tisztázni magát az őt ért vádak alól. A költővel szembeni általános gyanakvás mögött az 1942-es Vigilia-botrány állt. Ebben az évben látott napvilágot az egyébként színvonalas és mélyen humánus folyóiratban két antiszemita förmedvény, mely magyar írók egész seregét állította pellengérre. A folyóirat főszerkesztője ekkor Mécs László volt, aki sem akkor, sem a későbbiekben nem határolta el magát tőlük. Ma úgy tudjuk, a – gyakorlati kérdésekben egyébként valóban ijesztően felületes – költőnek nem volt szokása átnézni saját lapja megjelenésre előkészített anyagát, így a két írásról is későn értesült. Ez azonban nem tűnik kielégítő magyarázatnak közönyös hallgatására. Főleg akkor nem, ha tudjuk, hogy a Vigiliának ugyanabban a számában jelent meg az Imádság a nagy Lunatikusért, az a (egyébként elég gyenge, képzavarokkal zsúfolt) vers, amely később, a költő rehabilitációjának idején Szalatnai Rezső, Fábry Zoltán és Rónay György kezében a legfőbb, Mécs László antifasizmusát bizonyító érvvé alakult, s amely miatt megjelenése után Németország a szerző kiadatását követelte. Sokkal valószínűbb az a magyarázat, amellyel Mécs szolgált: hogy neve az ő megkérdezése nélkül került a Vigilia címlapjára, újdonsült főszerkesztőségével jómaga is csak döbbent olvasóként szembesült – jóval az események után. Bárhogy volt is, Mécsnek sosem volt módja nyilvánosan tisztázni magát. Maradt hát a levelezés: a hatvanas években a költő ismerőseihez, barátaihoz írt leveleinek állandóan visszatérő motívuma lett a Vigilia-botrány – Szalatnai Rezsőnek, Fábry Zoltánnak, Vas Istvánnak, Tolvaj Bertalannak és Kardos Talbot Bélának (az amerikai kiadások leglelkesebb, Pozsonyból elszármazott szorgalmazójának) szinte szó szerint azonos mondatokban tárta fel ártatlansága bizonyítékait.

Nem ez volt azonban az egyedüli érv a második világháború után Mécs elhallgattatására.

Mécs László két világháború közt megjelent köteteiben kevés a kimondottan politikai jellegű vers. Versei szociális irányultsága – s ezt vetette a harmincas években Mécs szemére Fábry Zoltán és Zapf László – nem társult közvetlen politikai felhívással. Társadalmi tablói (mint A nyomor balladája, A munkás ünnepel, A munkanélküliség balladája stb.) csak annyiban irányultak az adott társadalmi rend ellen, amennyiben annak igazságtalanságai általánosíthatóak voltak, s épp általános jellegükből kifolyólag nem specifikus, hanem általános jellemzői bármely kornak (kapzsiság, könyörtelenség, erkölcstelenség stb.). A verseiben kibontakozó társadalomkép már ekkor is a jó és a rossz, illetve a szeretet és a gyűlölet ellentétéből építkezett, így a társadalmi rossz megszüntetésének útját a – keresztény értelemben vett – kegyelem általános kiterjesztésében látta. A Mécs-versek egyszerűsítő, a világ jelenségeit kizárólag a jó–rossz dichotómiájára leképező ábrázolásmódjából fakadt, hogy társadalmi tablóiban leginkább a szegények és gazdagok közti ellentét jutott szóhoz.

A második világháború végétől kezdve Mécs költészetében megszaporodnak a közvetlen politikai utalást hordozó versek, s nagyon sok olyan költeménye születik, melyben nyíltan ír a szovjet megszállásról, a zsarnokságról, s számba veszi az állam, illetve a magyarság bűneit. A gesztus nem marad megtorlatlan: Mécs Lászlót 1953-ban okirat-hamisítás, a demokrácia elleni izgatás és a Szovjetunió elleni lázítás vádjával letartóztatják. Az okirat-hamisítás azt jelentette, hogy a költő a háború után eredeti nevén, mint Martoncsik József jelentkezett be különböző lakhelyein. A demokrácia és a Szovjetunió elleni uszítás vádjának alapját pedig kéziratban terjedő versei képezték.

Nehéz elképzelni, vajon mit érthetett a hatalom 1953-ban e vádak alatt, ha Mécsnek csak azokat a verseit ismerjük az 1945–1953 közötti időszakból, melyek kötetben is megjelentek. A költő publikálatlan verseinek azonban mintegy a fele ebből az időszakból származik, s közülük feltűnően sok hordoz politikai üzenetet (A győző ünnepel, Gyanakodj!, A rendetlenség rendje, Szabadság nélkül, Csalán-erdő dudvája lettünk, Várunk, Megváltás stb.) A kéziratok némelyikén még az államvédelem piros ceruzával írt megjegyzései is olvashatók – ezek jobbára a bejelölt szakaszok demokrácia-ellenességét firtatják.

A negyvenes évek második felében s az ötvenes években született versei e csoportjának néhány darabja a magyarországi jeremiád-irodalomhoz kapcsolódik, annak kései folytatása (mint pl. Az Isten válaszol vagy a Téli zsoltár). Mécs azonban a magyarság útját a megváltástörténetre vetíti rá, így – bár költészete központi metaforája ebben az időszakban a Golgota, a golgotázás – az ország szenvedéstörténete nem bukással, hanem feltámadással végződik. Ez magyarázza Mécs politikai verseinek diadalmas végkicsengését.

A bujdosás és otthontalanság évei alatt (1945–1961) Mécs költészetének a magány állandó témájává lesz (pl. Darvak a ködben, Az égnek nem fáj, Visszáját hordod volt magadnak, Téli elégia stb.). Ezeknek a verseknek egy részében a magányt az egykori énre való visszaemlékezés gesztusa nyomatékosítja: a valahai zajos sikereket, az igric-szerepet állítja szembe a jelen teljes elhagyatottságával.

Mécs számára a magány többet jelentett puszta egyedüllétnél: alapvető életforma-változást és a korábbi „költőkirály” szerepével való leszámolást is. Új helyzetét sokáig tartott megszoknia, teljesen elfogadnia pedig talán sosem sikerült. Második alkotói korszakából tetemes mennyiségű vers tanúskodik a jelennel való szembenézés és a múlttal való számvetés kínjáról. Az öregedő költő versei hosszú során át elsősorban nem az élettől, hanem egykori önmagától búcsúzott – ezekben az olykor elégikus, máskor nosztalgikus költeményekben született meg Mécs László öregkori lírájának összetéveszthetetlen hangja:

„A messzi hegyre ráterült a kékség, / mint halk legenda egy titok-titánra, / sokszor sürgönyzött színt a Szaharámba / s a szívem fájt utána. // Ma fölkerestem. Míg fogyott a távol: / higult a kékség, szürkült a legenda, / smaragd ruhája birkalegelő lett, / fenyője meg gerenda, // Varjak nyüzsögtek rajta, mint a gondok / emberszabásu istenek nyugalmán, / fanyar keserve termést gömbölyített / a vadkörtén s vadalmán. // És láttam rajta átsuhanni őzet, / láttam varangyot, pillangót, poszátát, / szivéből éjjel-nappal sírt a forrás / s világgá vitte vágyát. // És láttam rajta gombát törpe nélkül, / eprét, málnáját meg is tudtam enni. / Rőzsévé száradt álmát tűzre raktam / s csalódva mondtam: „Ennyi!”. // S hogy hazajöttem, ráterült a kékség / s legenda lengett a titok-titánra. / Sivár napokba kék sürgönyt üzenget / s a szívem fáj utána.” (Úgy jársz, mint én a heggyel)

(A Szent Sebestyén legendája és az Úgy jársz, mint én a heggyel című, mindeddig közöletlen versek kézirata a pannonhalmi Főapátsági Könyvtár Kézirattárában található.)