A háborúban nem palacsintasütővel harcolnak

Egyszerűen. Nagyon szeretek játszani. Az ízületeim már megkoptak, néha alaposan össze kell szedni magamat. De az előadás alatt – el ne kiabáljam – nem fáj semmim, olyankor nem is szabad erre gondolni, mert különben a Vitéz László tempója nem olyan lenne, amilyen tőlem elvárható.

Mi lehet a titka Vitéz László sikerének?

A hasonló jellegű külföldi játékok, például az angol Mr. Punch történetei esetenként nagyon durvák. Hogy mást ne mondjak, a saját gyerekét húsdarálón ledarálja, és fasírtot készít belőle. Lehet, hogy ez a vásári nézőknek humor, de azért ilyesmi, azt hiszem, nem egészen a gyerekeknek való. Néhány évtizeddel ezelőtt egy pedagógus azt mondta nekem, hogy azért nem szereti a Vitéz Lászlót, mert a gyereket agresszivitásra tanítja. Megkérdeztem tőle, miért? Azért, mert szorult helyzetében legyőzi a gonoszság jelképeit, az ördögöt vagy a halált? Különben – mondtam neki – megígérem, hogy ha majd nem látom a játékboltokban a világháború szinte élethű pusztító fegyvereit, akkor a Vitéz László sem fogja palacsintasütővel kupán vágni a gonoszság jelképét. Ha a háborúkban palacsintasütővel püfölnék egymást, akkor nem pusztulna ennyire a világ.

Vissza tud még emlékezni arra az előadására, amikor először játszotta Vitéz Lászlót?

Az nem az én előadásom volt. Kisiskolások voltunk és a papa írt egy iskolás játékot, Pótvizsga címmel. Ő játszotta benne a tanító bácsit, én a Vitéz Lászlót, Matyi öcsém pedig a Frici pajtást. Én harmadikos elemista voltam, a Matyi másodikos.

Mikor készítette az első Vitéz László-figurát?

Negyedikes elemista voltam, amikor titokban előszedtem a papa szerszámait – a színpad sarkában volt neki egy kis műhelye –, a bicskákat, vésőket, és tűzifából elkezdtem faragni a Vitéz Lászlót. A papa tiltotta az ilyesmit, mert – mint ismeretes – „Kés, villa, olló gyerek kezébe nem való”. Félt, hogy elvágom a kezemet. De én megfigyeltem, hogy ő hogyan csinálja. Csöndben voltam, a gyerekek hiába hívtak focizni, nem mentem. Drága édesanyám kíváncsi lett, hogy mit csinálhatok. Csöndben meglesett, látta, de nem szólt rám. Amikor a papa ebéd után hazajött, elmondta neki. Ő csendben odajött hozzám, fölém hajolt, s megkérdezte: „Hát te mit csinálsz itt?” Nagyon megijedtem. Amikor látta, hogy mit farigcsálok, magához ölelt, megcsókolt. Attól a perctől kezdve nem voltam eltiltva a szerszámoktól. Édesapám segített, édesanyám megvarrta Vitéz László ruháját. Büszke voltam arra, hogy a papa volt az első, aki felhúzta a kezére a figurát és az első előadást ő játszotta el vele. Ez nekem száz csóknál is többet ért. ĺgy kezdődött. Aztán első müncheni bábszínházi fellépésemen a világ legnagyobb bábmúzeumának az udvarán játszottam. A figura ott maradt, Vitéz László világhírű népi figurák társaságában, egy külön vitrinben látható. Kapott egy figurát Mitterand francia elnök is. Az egyik Franciaországban megtartott UNIMA találkozót ő nyitotta meg. A záróünnepségen a Vitéz Lászlóval köszöntöttem őt. „Engedje meg, hogy emlékül szeretettel átnyújtsam a magyar népi bábhőst, Vitéz Lászlót“ – mondtam neki. Miután testőre megvizsgálta, az elnök megpróbálta a kezére húzni. Segítettem neki, ráigazítottam, megköszönte. Szabó Attila, a Vitéz László vándorútján című televíziós műsor rendezője is megkapta tőlem a játék főhősét. Amikor elkopik egy-egy figura, azt félreteszem és faragok egy újat. Most is éppen készülőben van egy. A feje már megvan, a ruháját még meg kell varrnom. A 80-ik születésnapomon ezzel fogok játszani.

Említette, hogy a családja részben a Felvidékről származik.

Igen, a nagymamám Pozsonyból való. Édesanyám már Pesten született, csak az akkori rendelkezések miatt meg kellett változtatnia az állampolgárságát. Anyai nagypapám építészellenőr volt, a papai, Salamon bácsi, csizmadia, aki annak idején a saját termékeivel járta vásárokat. Itt a cirkuszosok is megfordultak. Egyszer azután gondolt egy merészet, készített magának egy cirkuszt, s utána ő is azzal járta a vásárokat. Amikor a cirkuszából kimaradt valamilyen artistaprodukció, azt marionettfigurákkal pótolta. Csinált légtornászt, zsonglőrt, rájött arra, hogy a bábokkal is lehet valamit kezdeni és még kenyeret sem kérnek. A papát – aki 1912-ben Amerikába ment, a Metro Goldwin Mayernél rajzolt, a némafilmek alá a szövegeket írt – azzal csalta vissza, hogy ha hazajön, ráíratja a színházat. A papa visszajött, a színház a Kolumbia Magyar Mechanikai Színház nevet kapta. Aztán jöttek az őrült világ őrültségei, kitört az első világháború és be kellet vonulnia. Megsérült, fogságba került, kiszabadult, hazajött, a nagyapa meg tönkrement. A papa a hűvösvölgyi nagy réten csinált egy kis bódét, ahol letelepedett. 1926-ban lebontotta és átvitte a Népligetbe. Ott a Koller Cirkusszal szemben állította fel, és megnyitotta a bábszínházat. Egészen 1944 tavaszáig játszott – titokban, mert nem kapott rá engedélyt. Megtalálták nála a Szociáldemokrata Párt tagkönyvét, feljelentették, börtönbe került, vagonokat kellett ki- és berakodnia. 1944 novemberében szabadult, utána munkaszolgálatra kellett mennie, ahonnan már nem jött vissza. 1945 május 1-én én nyitottam meg itt a színházat, amely egészen az államosításig, vagyis 1953-ig itt működött. Az öcsémmel együtt játszottunk, akit közben az oroszok elvittek a ceglédi fogolytáborba. Akkor még kiskorú volt, s talán ennek is köszönheti, hogy végül hazakerült. Utána együtt folyattuk a játékot egészen a színház felszámolásig. Akkor mindent szétvertek a ligetben.

Hogyan alakult ezután az élete?

1950-től az állami bábszínházban dolgoztam. A „nagy rumli” idején államosították és szétverték a ligetet, onnan jöttem ide. Barátom, az azóta már elhunyt Jakovits József szobrász, festőművész (annak idején a bábszínház műhelyének a vezetője) éjszaka kijött hozzám a ligetbe, és kérdezte: no megtörtént már? Még nem! – mondtam. Magával hozott mindenféle táskát, hátizsákot, és azt mondta: tudod mit, pakoljunk össze a bábokat és vigyük el! Több mint 10 évig voltak nála és a sógoránál – Bálint Endre, festőművész –, így maradhatott meg a felszerelés is. Titokban a baráti társaságnál játszottam. Egy évre rá – azt szokták mondani, hogy Isten malmai lassan őrölnek – Ortutay Gyula kitüntetésre terjesztett fel, ugyanakkor elvették a működési engedélyemet. Képzelheti, hogy miket gondoltam magamban, amikor augusztus 20-án a parlamentben átadták a Népművészet Mestere kitüntetést. Mert közben azt is betiltották, hogy a Vitéz Lászlót játsszam! Amikor megkérdeztem, hogy akkor mégis mit játsszak, a Traktor Ferkét meg Okos Katát ajánlották. A bábszínház első igazgatója Bod László volt, ő tette lehetővé, hogy egy bohócverseny – tulajdonképpen burkolt cím volt – kapcsán én is bemutathattam a Vitéz Lászlót. Visszatérve a színházamra, a jegyzőkönyv szerint mindent le kellett volna bontani, egyszerűen szét akarták verni az épületet is, az egészet el akarták vinni. Akkor azt kérdeztem, hogy hol fogunk lakni? Mert a lakásunk is itt volt, a színpad volt a mamának télen a spájza, oda rakott ki mindent. Kaptam egy olyan határozatot, hogy amíg nem kapunk lakást, addig maradhatunk. Utána hiába kérvényeztem, majd felszólítottak, hogy el kell bontani, el kell takarítani. Megbüntettek, kifizettem a büntetést. Utána egy darabig hallgattak, majd ismét megbüntettek. 1955-ben a győri Kisfaludy Színház igazgatója lehetővé tette, hogy megalakítsuk az első vidéki bábszínházat. Azzal a feltétellel mentem le Győrbe, hogy ott a színház égisze alatt a nagyapám nyomdokain, a vidéket akarom járni. A színház még meg sem nyílt, de én már elindulhattam, és olyan helyeken is megfordultam, ahol idős emberek sírva jöttek hozzám, hogy felismerték a nagyapám játékát. Megköszönték, hogy gyermekkoruk nagy élményét újra láthatták. Az utóbbi időben mások azt is mondják, hogy élő előadásban mennyivel jobb, mint a TV-ben, mert ők csak ott látták. Amikor megváltam a bábszínháztól – 50 éves fejjel, mert valaki azt mondta az igazgatónak, hogy én a székére pályázom – színházi barátommal kettesben elindultunk újra a vidéket járni. Megszereztem az első Trabantomat, azzal jártuk az országot. A legeldugottabb faluba is elmentünk. Játszottam olyan istállóban is, ahol az állatokat kihajtották, leterítettek szalmát, szénát, a gyerekek ott leültek, s úgy nézték az előadást. Villany sem volt, csak egy picike kis tábori aggregátorom, azt távol beindítottam, és autóreflektorral volt megvilágítva a színpad. Közben Washingtonban a UNIBA megválasztott tiszteletbeli tagnak. Több elismerést kaptam, Pétervártól egészen Nápolyig és Tajvantól Mexikóig bejártam a világot. London, Párizs, Bécs, Berlin, Prága, Nápoly – külföldön is megértették, pedig ott is magyarul szóltam. Az előadásnak csak kimondottan a játékhoz kapcsolódó szövegét mondtam el. Ettől azután még pergőbb lett, sok helyen nem akarták elhinni, hogy egyedül játszom. Sokat utaztam, sajnos ez ma már egyre fárasztóbb. Lassan már befejezem, talán még az életemet is.

Mikor újították fel a Mutatványos téren álló bábszínházát?

14 évvel ezelőtt pályázatot adtam be a Soros Alapítványhoz az épület felújítására és el is nyertem a támogatását. De az építési engedélyt egyszerűen nem adták meg. Már lejáróban volt a pályázat határideje, amikor megkerestem a műemlék-felügyelőséget, s végül is kezükbe vették a felújítás irányítását. Közben a kerületi tanács helytörténeti emléknek nyilvánította, úgyhogy nem kellett rá építési engedélyt kérni. Lebontottuk, majd újraépítettük az épületet. Beállítottuk azt a színpadot, amelyet a papa annak idején mobil színpadnak készített. Emlékszem, hogy a drága papám mennyit dolgozott itt. Már akkor úgy készítette el, hogy annak örökké kell tartania. Precízen, minden furatot bevasalt, szögekkel körbe szögelt... Augusztus 20-án volt a nagy ünnepség. Ajtó, ablak nyitva volt, tartottunk egy előadást. Tele volt a nézőtér, sokan voltak, de azóta semmi! Sajnos, most körülötte ismét dzsungel van, többször betörtek már. Nem tudom, mi lesz vele.

Az épület az ön tulajdonában van?

Igen. Az átadáskor egy nagy réztábla is elkészült, ide volt kitéve a falra, de levettem, mert miután többször betörtek, féltem, leveszik és ezt is elviszik.

„Lebontottuk, majd újraépítettük...” Hogyan nézett ki egykor a mutatványos tér?

Az egész terület be volt építve, több mint 80 mutatványos család dolgozott itt. Itt volt az akkori idők legnagyobb hullámvasútja, a „Kárpátoktól az Adriáig” neonokkal kivilágítva. Pályája több, mint egy kilométer hosszú, a legnagyobb hulláma ötemeletnyi volt. A felszámoláskor a tulajdonosa még időben „megszagolta” a dolgot. Az egészet lebontotta, a még használható anyagát eladta a bútorgyárnak. Celler Moci bácsi körhintáját annak idején Dunaújvárosba vitték el. Volt egy villanyorgonája is. Szilveszter éjszakáján kiment, lehúzta a ponyvát az orgonáról, megporolgatta és beindította. Zengett a liget az orgonaszótól. Csudaszép élmény volt. Szólt az orgona, a cirkuszban a fúvós zene, a ringlispíreknél a verkli, hajó- és körhinták, kis gyerekforgók zaja. És a komédiák! A Lucsek-féle, a Haraszti-féle, a Lax nénié. Volt Liliputi falu is. Fájó emlék Halmos bácsi céllövöldéje, aki mindent a két keze munkájával készített el gyümölcsös ládákból, vékony deszkákból. Annak idején Rákosi azt mondta, hogy a kétkezi munkával szerzett vagyonhoz nem nyúlnak hozzá. Szétverték! Apró kis bábok voltak benne, vízierővel működött. Emlékszem, hogy milyen sokat segítettünk neki, például szombatonként megtölteni a nagy víztartályát. Az ólomcsöveken ment le a víz a földbe, kis vízikerékkel folyt rá a céltáblára. Amikor eltalálták a céltáblát, ledőlt, az nyitotta ki a vizet, s folyt rá a víz, és kis szerkentyűket felemelték a táblát. Veszekedtek érte, amikor szétverték – ezt ő viszi, ez neki kell – széthordták a részeit. Egy évre rá Halmos bácsi belehalt a bánatába.

Sokat szerepelt a televízióban.

Igen. Már 1957 augusztusában, a kísérleti adások idején meghívtak, élőben a Vitéz László volt az első bábjáték a Magyar Televízióban. Attól kezdve ismertek a tv-ben. Elindultak a gyerekműsorok, például a Böbe baba. A marionettfiguráját én csináltam meg, én is mozgattam – nagyon sokfelé megfordultunk vele. Elindultak a nagy sorozatok is. A Zsebtévében a Furfangos Frigyest meg a Hakapeszi Makit játszottam. A figurákat Révai Sanyi, egykori győri színésztársam, a televízió szerződött báb- és díszlettervezője tervezte, több mint 70 epizódot vettünk föl. Utána jött a másik nagy sikeres produkció, a Süsü a sárkány. Csukás István írta és Szabó Attila rendezte, a Süsüt Révai Sanyi rám tervezte. A figurákat, mechanikáit én készítettem el és én is mozgattam. Három Süsü készült. Egy teljes méretű, két másik mechanikus. Az egyik volt a tűzokádó, a harmadik figura pedig mimikus. Annak idején hat epizódot csináltunk meg, külföldön még díjat is nyert. Több elismerést, nívódíjat kaptam a Vitéz Lászlóért, a Hakapeszi Makiért, a Süsüért, stb. Fájó, hogy az utóbbi időben ezek a játékok megszűntek. A régieket ugyan előveszik, de új produkció már nem készül.

Tervei?

Tervem annyi van, hogy ha lenne még egy életem, akkor elég lenne végigcsinálni. Nem tudom, hogy meddig bírom, mert az utóbbi időben sajnos már hamar elfáradok. De a nyolcvanadik születésnapomig még ki kell tartanom, még játszani akarok. A rengeteg farönköt, ami a „bódéban” van azért gyűjtöttem össze, hogy abból egyszer figurák lesznek. De egyelőre csak itt száradnak. Szeretném, ha itt, ebben az épületben újra lenne élet, szeretném, ha Magyarországon is lenne egy bábmúzeum. A színházintézet gyűjteményében rengeteg báb, figura van, de nem is úgy kezelik, ahogy azt illene. Ha odaajándékoznák a müncheni bábmúzeumnak, azok selyempapírba csomagolva, légkondicionált helyeken tárolnák, kiállításokra vinnék. Nálunk meg hol itt, hol ott hemperegnek. Én felajánlanám színházamat, az egész berendezéssel együtt, hogy legyen belőle egy élő bábmúzeum. Reménykedve, hogy talán még én is játszhatnék benne egy előadást. Szeretném. De hogy megélem-e még? Ki tudja. Reménykedjünk.