A gyerekek is tudják, az iskola nem az életre készít

 

Támogatja a tanársztrájkot?Agyaltunk sokat, hogy csatlakozzunk-e, meg hogy jó dolog-e zsarolni a társadalmat. Könnyen lehet, hogy a végén majd ismét elmagyarázzák nekünk, nincs pénz, és mi abbahagyjuk a sztrájkot, de ha végre beindul egy társadalmi vita az oktatásügy helyzetéről, már megérte. A kormány szerint most nem reális a tízszázalékos emelés.Szerintem ha nagyon akarnák, megtalálnák a szükséges összeget. Ha csak az oktatásügyet veszem, annyi pénz megy el feleslegesen a mindenféle ügynökségek, hivatalok fenntartására, félresikerült projektekre, hogy ezekből simán meg lehetne oldani a tanárbérek emelését. Más kérdés, hogyan emeljék a béreket. Mindenkinek egyformán, vagy az aktív pedagógusok kapjanak többet? De ezek a viták már csak kozmetikázzák a lényeget, hogy a béremelésre mindenképp szükség van. A pénzügyminiszter az első komolyabb tárgyaláson egyből felajánlott öt százalékot.Tavaly az orvosokkal is így kezdték. Egyébként kíváncsi leszek, mennyien kapcsolódnak majd a sztrájkba november 26-án, mert ha egy hétig nem dolgozunk, elveszítjük a fizetésünk negyedét. Ez pedig minimum dilemmahelyzet. De ha a többség csatlakozik, szerintem lesz a dolognak hatása. Egy pedagógus mindennapi életében mit oldana meg a tízszázalékos béremelés?Ez nem a megoldás, ez az első lépés a megoldás felé. Az oktatásügy egy agyonbogozott csomó, amit száz helyen el lehetne kezdeni kibogozni, és senki nem tudja, hol kellene kezdeni, mert ezek a problémák egymáshoz kapcsolódnak. Színvonalasabb lesz az oktatás 10 százalékos béremelés után?Ha minőségi oktatást akarunk, ahhoz motivált, érdekes, kreatív emberek kellenek. Amíg a kedves, jópofa és intelligens végzetteknek jobban megéri Dublinban sört csapolni, vagy itthon valamelyik gyárban a futószalagnál betanított munkásként telefonokat összeszerelni, mint tanítani, addig nem akarhatunk minőségi oktatást. Ha a pedagógus az értelmiség része, akkor neki költenie kell újságokra, színházra, könyvekre, és a többi, úgymond luxusnak számító dologra, hogy legyen egy képe a jelenkorról. Mert ha munka után hazamegy a négy fal közé, és csak arra telik neki, hogy megnézze az X Faktort, akkor ne várjunk tőle csodát. Hogyhogy mégis működik a rendszer?A tanártársadalmat két típus alkotja. Az egyik a szent idealisták csapata, a másik típus pedig, aki véletlenül ott ragadt. Utóbbiak úgy lettek pedagógusok, hogy a fejkvóta miatt felvették őket, és el is végezték az egyetemet, aztán valahogy kikötöttek a katedránál. Meddig lehet ezt így csinálni?Saját pályámat úgy látom, hogy van egy felfutási idő, amikor az ember kezdő, aztán van néhány ötletem, amit a következő években meg akarok valósítani, majd jön a kiégés. Kinél korábban, kinél később. Ezért kell a motiváció, hogy az ember lássa, ez egy olyan életpályamodell, ami miatt megéri ennél a munkánál maradni, mert például nem lesznek egzisztenciális gondjai. Jelenleg megélhetési gondok is sújtják a tanárokat, és nem tudják megvalósítani elképzeléseiket. A tanárok feljavíthatják a fizetésüket, ha elvégeznek valamilyen továbbképzést.Ez olyan rendszer, amely nem feltétlenül azokat jutalmazza, akik aktívak. Aki délutánonként nem továbbképzésekre jár, hanem szakköröket vezet, szavalóversenyre készít fel valakit, annak nincs erre ideje, tehát ő nem is kap béremelést. Közben ezeknek a képzéseknek a színvonala nem mindig kielégítő. Vannak minőségi képzések, de ijesztő százalékuk szakmailag haszontalan. A jól kereső tanárokat jobban becsülné a társadalom?Amíg a tehetséges gyerek azt látja, hogy a pedagógus rosszul keres, abban az esetben sem megy majd tanári szakra, ha lenne hozzá kedve. Így értékes, potenciális tanárjelölteket vesztünk. Ami az osztályteremben történik, csodálatos és érdekes folyamat, szinte művészet. Miért ne vonzhatnánk be jó fizetéssel a legtehetségesebbeket az oktatásügybe? Jelenleg a tanárok agyonterheltek, és azt lesik, befut-e korábban a fizetés, vagy csak a hétvége után. Nagy részük mellékállásokat vállal. Korrepetál, nyelviskolában tanít, szerkeszt. A szerencsésebbeknek van egy jól kereső párjuk. Mivel terhelik agyon a tanárokat?Ennek a szakmának szerintem a kreativitásról és az ötletekről kell szólnia, nem arról, hogy van egy mókuskerék, amelyben próbáljuk magunkat utolérni. Most azt érzem, nincs időm a miérteken gondolkodni, új dolgokon törni az agyam, és ezekről jókat vitázni a kollégákkal. Heti huszonegy óra és az otthoni javítások mellett nincs idő azon elmélkedni, korszerű-e az, hogy egy teremben, kényelmetlen székeken húszegynéhány gyerek ül naponta hétszer negyvenöt percig, miközben tudjuk, hogy ilyen az életben többet sosem fog velük előfordulni. Tehát újra ki kellene találni az egészet?Szerintem igen. Folyamatosan azt érzem, hogy a rendszer nem bízik bennem. Amikor a tanfelügyelők azon bazíroznak, hogy az osztálykönyv üres lapjait nem a bal felső sarokból kezdve jobb alsó irányban kell kihúzni, hanem fordítva, úgy érzem magam, mintha egy Monty Python filmben lennék. A tanfelügyelet nem szakmai segélyszervezet, hanem ellenőrök, akik mindig a papírokon problémáznak. Holott például épp tavasszal hangzott el a pedagógustalálkozón, hogy azzal, ha egy tanár tervet készít, amihez tartani akarja magát, rosszat tesz a diáknak. Pedig nálunk mindenki mindenhol tantervek alapján tanít. Mi ezzel a gond?A tervekkel az a baj, hogy időközben kiderülhet, egy csomó gyereknek nem felel meg, de módosítani iszonyú körülményes. Az inspekciót csak az érdekli, hogy a tanár év közben pontosan tartja-e magát a szeptemberben leadott tantervhez. Ilyen más szakmákban nincs. Ha egy rendezőnek vagy egy weboldal-szerkesztőnek a folyamat felénél támad egy nagyon jó ötlete, beleviszi a munkába, és attól lesz jobb a végeredmény. Nem omlik össze a világ, ha eltérnek a tervtől. Nálunk meg igen. Mi a helyzet az osztályzási rendszerrel?Szerintem ez is egy a problémás kérdések közül. Itt látszik a legjobban, hogy az iskola nem az életre készít fel, mert az életben nincs egyes, kettes, hármas, négyes, ötös. Amikor a gyerek elvégzi az iskolát, érzi, hogy elszakadt valami, mert amit ott tettek vele, az életben már nem lesz. A szülőnek és a tanárnak viszont kell egy visszacsatolás a gyerek fejlődéséről…Mindezt csak azzal indokoljuk, hogy ez volt húsz meg harminc éve is, hát biztosan ez a normális. Holott egy fejlődő szférában elképzelhetetlen, hogy egy sikeres cég úgy működjön, mint tíz évvel korábban. Alkalmazkodik az új elvárásokhoz, és ezért lehet sikeres. Ami nem reagál a kor kihívásaira, halálra van ítélve és megszűnik. Az osztályzási rendszer nem sokat árul el a gyerek valódi kvalitásairól. Egy tiszta egyes nem biztos, hogy nagy életpályát fut be. Hogyan kellene átszervezni a rendszert?Szerintem leginkább egy brutális liberalizáció segíthet. Én szabad kezet adnék az iskoláknak, tantestületeknek, kisközösségeknek. Ha kifundálnak maguknak egy módszert, próbálják ki, a sikerültebb projekteket aztán országos szinten be lehet mutatni, és így tanulhatnánk egymástól. Ha centralizálunk, egy zsákba rakunk olyan dolgokat, amelyek nem biztos, hogy összepasszolnak. Jelenleg Szlovákiában az oktatásügy egyformán kezeli a kelet-szlovákiai roma srácot, a pozsonyi elitgimnazistát és a komáromi lakótelepi alapiskolást. Holott ez a három ember más-más fejlesztést igényelne. Érdekli ez a szülőket?A legtöbb szülő beadja a gyerekét az iskolába, és ezzel letudta. Néhány idősebb kolléga azt mondja, nekünk lassan már a szülőket kellene nevelni. Kérdés, hogy az előbb említett szükséges változásokra a szülő fel van-e készülve, de az biztos, hogy ha minden így marad, húsz év múlva még kevésbé lesznek a változásra felkészülve. Egyre gyakoribbak a tesztelések. A minisztérium a teszteredményeken keresztül méri le a gyerekek fejlődését. Reálisak ezek az adatok?Nekik számok kellenek, amikből statisztikát tudnak készíteni. A tesztelés viszont éppen a kreativitást és a vállalkozó kedvet öli ki a gyerekekből. Délutánonként szakkörökre járnak, ahol típusfeladatokat gyakorolnak azért, hogy később a teszteket jól írják meg. Közben a matematikatesztek nem tudják felmérni azt, hogy a gyerek érti-e például a geometriai szerkesztést. Óriási pénzeket költenek évente ezekre a tesztekre. Vagyis van itt pénz, csak nem ott, ahol lennie kellene: az iskoláknál és a tanároknál. Abszurd helyzet, hogy be kell kérnem a gyerekektől a három centet papírra meg fénymásolásra, mert másképp nem tudok dolgozatot íratni velük. Az elmúlt években az iskolakezdéseket a krónikus tankönyvhiány jellemezte. Lehet tankönyvek nélkül tanítani?A tankönyvekkel ugyanaz a helyzet, mint az oktatásügy többi, központosított szegmensével. Nincs verseny, nincs minőség. Az állam ugyan megengedi, hogy más-más tankönyveket is használjanak az iskolák, de minden tantárgynál van egy széria, amit kötelező használni. Lengyelországban és Magyarországon néhány éve a szerzők írhattak olyan tankönyvet, amilyet akartak, és ez beindított egy minőségi javulást. A napokban láttam olyan alsó tagozatos természetrajztankönyvet, amelynél nem kérték ki a fizika tanszékek véleményét, így gyakorlatilag valótlan állításokat tanulnak a gyerekek a Naprendszerről. Ön szerint mekkora az esélye annak, hogy a november 26-i sztrájk sikeres lesz?Engem nem is a tízszázalékos béremelés érdekel leginkább, mert az még mindig kevés. Ha megemelik 70 euróval a fizetésemet, akkor is muszáj lesz mellékállásokat vállalnom. De jó lenne, ha elkezdődne egy párbeszéd, és mindenki belátná, hogy nem lehet minőségi oktatást várni attól a tanártól, aki heti huszonvalahány órát tanít és holtfáradt.