A grendeli magán-Mészöly-kánon

A tények mágiája cím esszét sugall. A Thomka Beáta kézjelével ellátott fülszöveg értekezésként ajánlja a könyvet. A bevezetőben Grendel Lajos dolgozatnak nevezi Mészöly Miklós időskori prózáját vizsgáló munkáját. Bevallottan személyes érintettség vezeti, ugyanakkor elfogultságait következetesen fegyelmezve hajol közel a témához. ĺgy a cím nemcsak a Mészöly-szövegekhez jelent kulcsszóképet, hanem a grendeli értelmezésformához is.

A vállalkozás célja az olvasó meggyőzése (vagy akár írói meggyőződés) arról, hogy a Mészöly-opus kései szakaszában (a szintézisnek számító 1976-os Film után) születtek olyan prózák, melyek beleszólnak a 20. század végi magyar epika alakulásába. Grendel azokat a szövegeket jelöli ki paradigmaalakító művekként, melyekben egy sajátosan mészölyi, pontosabb kifejezés híján realista beszédmód érvényesül a pályán belül szemlélve újdonságként. A kitüntetett szövegek közül a Magyar novella, a Szárnyas lovak, a Bolond utazás, az Anyasirató, a Sutting ezredes tündöklése, a Pannon töredék, illetve a Megbocsátás és a Családáradás említődik leggyakrabban — ez lehet akár a szövegekre finom kritikai hálót vető grendeli magán-Mészöly-kánon is.

A dolgozat négy fejezetre tagolódik, voltaképpen négy lényeges mészölyi eljárásra utal már a fejezetcímekben is. A történet visszahódítása azért meghökkentő törekvés, mert egyrészt a korábbi pályaszakaszban ott áll a Film, amely a történetközpontú epika végső trónfosztásának számít, illetve az Alakulások, amely radikálisan szakít a valóságtükröző próza konvencióival, másrészt Mészöly a történetiség tapasztalatát akkor vonja be hangsúlyosan írói világába, akkor érzékelhető nála a valóságreferencialitás megerősödése, amikor az éppen gyöngül a magyar prózában általában. (Bár Mészöly írói útjai kifürkészhetetlenek voltak, hiszen minden újabb művében egészen más stratégiákat alkalmazott, mint ami várható, kiszámítható lett volna az előzmények alapján.) Grendel ebben a fejezetben Mészöly és a magyar epikai hagyomány viszonyát szemlélve felhívja a figyelmet néhány érdekességre.

A freskókészítés és algebra című fejezetben az egymásnak feszülő, egymást látszólag kizáró írói szándék: a világ enciklopedikus gazdagságának megragadása, illetve az elvonatkoztatás, lényegre redukálás körüljárása a téma, pontosabban annak igazolása, hogy a két követelmény ellentmondása feloldható bizonyos műfaji reformok meglépésével. Ehhez azonban olyan szemléletváltásra van szükség, amely szerint nincs értékkülönbség nagy- és kispróza között. A nagyregény megírásának kényszere, az irodalomtörténeti elvárás terhe alatt Mészöly makacsul a kisprózai formákkal kísérletezett, Grendel szerint szakadatlanul előkészületeket végzett egy (virtuális) nagyregényhez. Úgy tűnhet, mintha az egyes írások egy nagyregény fejezetei lennének.

A dolgozat következő vizsgálati területe az idő- és a narrációs technika átalakítására tett újabb mészölyi kísérlet az előzmények (Az atléta halála, Pontos történetek, útközben, Film) tapasztalataival összevetve. Az eredmény: a téridőmező rögzítetlensége s a narrátor-névtelen krónikás egyszerre külső és belső, vibráló nézőpontjának alkalmazása. Bizonyosság és elbizonytalanodás hat egyszerre tehát, ami az olvasó részéről szüntelen résenlétet kíván.

Nem véletlenül kapta a legnagyobb terjedelmet a negyedik és egyben zárófejezet, a kérdőjeles Pannon mitológia című, melyben a történetmondás problematikájának újabb körüljárásával mintegy visszakanyarodik kiindulópontjához, s egyben összegzést is ad. A valóságreferenciákból felszabaduló, felszabadítható mitologikus általánosításoknak, a tényeket körülvevő sejtelmes aurának, az emberi viszonyok mágikus holdudvarának mészölyi felmutatásai az értelmezés mentén érzékeny megvilágítást kapnak, miközben újabb és újabb töprengésekre, újraértékelésre serkentik az olvasót.

Grendel a mészölyi műhelytitkok feltárásakor egyrészt az író esszéiből, interjúiból idéz szemléletesen alátámasztó példákat, másrészt pedig — otthonosan mozogva a Mészöly-életmű kritikai recepciójában — értelmezőtársai gyakran teljesen eltérő véleményét ütközteti vagy éppen árnyalja, továbbgondolja. Vállalkozik a finom, de nem elnéző bírálatra is. A folyton átrendeződő, újraalakuló irodalomtörténeti térben végül Mészölyt kiemelkedő helyen látja. Hídverő szerepet tulajdonít neki a prózafordulat előtti és utáni korszak között.

Grendel szerint Mészöly korszerűsége azzal is bizonyítható, hogy kérdéseket vet fel, többféle lehetséges választ kínálva. Ezek a kérdések lépten-nyomon felbukkannak A tények mágiája című könyvben. Említsünk néhányat: Mészöly időskori prózája kínál-e s milyen alternatívát a nyelvkritikai vagy szövegirodalommal szemben? Van-e legkisebb közös többszörös Jókai, Krúdy és Márquez, a Mészölyre erős hatást gyakorolt írói technikák között? Lehet-e az elsüllyedt Pannónia-Atlantiszból mitológiát építeni? A prózafordulat nem a Mándy Iván — Ottlik Géza — Konrád György — Mészöly Miklós munkáiból megképződő tengelyhez köthető-e elsősorban? Létezhet-e regény történet vagy legalábbis valamiféle történetcsíra nélkül? Megalkuvás-e, vagy a műfaj diktálta kényszer, hogy minden destrukció és dekonstrukció ellenére a prózaírók zöme újra meg újra visszatér a történetmondás valamilyen régi vagy új technikájához? A feltett kérdésekre válaszol Grendel Lajos külső szemlélőként a dolgozatban, illetve helyenként szándékoltan az olvasóra hagyja a továbbgondolást egy értelmezői játékban. Ám a válaszoknak lehetséges egy másféle tapasztalata is: a szépíró Grendel ezeket az elmélkedéseket nemcsak a Mészöly-opusra, hanem saját írói stratégiáira is vonatkoztat(hat)ja. Vízjelként tehát akár valamiféle grendeli ars poetica is kiolvasható A tények mágiája című könyvből. N. Tóth Anikó