A gazdaságszervezés kérdései kisebbségben

A cseh és szlovák gazdasági és politikai elit számára a gazdasági célok követése mellett a döntéshozó rendszerek, kormányzati struktúrák és a tulajdonjogok megszerzése jelentette a nemzetállam-építés megalapozását.

A csehszlovák gazdaságpolitika legfőbb célját a tőkeviszonyok és a tulajdonosi státusok (a nosztrifikálás és a repatriálás, a bankpolitika, a földreform) megváltoztatásában határozhatjuk meg.

Gazdasági lemorzsolódás – kisebbségi érdekvédelem

A szlovákiai magyarság első kisebbségtörténeti korszakában a társadalmi kapcsolatok és cselekvések újradefiniálásának szükségességével, az önszerveződés dilemmáival és az intézményépítés nehézségeivel szembesült. A többség konszolidáló hajlamával, a nemzetállam-építő adminisztratív, gazdasági és kulturális inkorporációval szemben a kisebbség az öndefiníció és az önigazgatás jegyében teljességre törekvő etnikai alapú társadalmi struktúrát (politikai vezetés, hivatalnoki, vállalkozói réteg, szervezett parasztság és munkásság) próbált meg létrehozni. A politikai elit tehát „felülről” tett kísérleteket a kisebbségi társadalom megszervezésére. A politikumnak a befolyásolási szféráján kívül álló kezdeményezésekkel való találkozása esetenként feszültségeket generálhatott, és belső törésvonalakat teremthetett.

A közösségi (kényszer- vagy vállalt) szolidaritást egyik részről a kulturális hagyomány és az érzelmi beállítottság próbálta megalapozni, másik részről az érdekek összekapcsolása és érvényesítése, azaz a racionális lépések sorozatai. Ez utóbbiak tehették lehetővé a „kisebbségi szervezeteken” belül az egyének személyes részvételét és érdekeik képviseletében, védelmében, önkéntes egyesülésüket. A szükségletek kielégítésére és a nyereségre törekvő egyéni cselekvések tehát gazdasági közösségeket is létrehozhattak, amelyek a kultúratámogatás, segélyezés, karitatív tevékenység felé való elmozdulással, saját vállalkozásukat eszköznek tekintve, gazdálkodó csoportokká válhattak.

A gazdasági szerveződések céljait és stratégiáit a nyelvhasználat és a kulturális értékek (is) alapvetően meghatározták, alakították. Ezek közé tartoztak a nyereségorientáltak, így a pénzintézeti részvénytársaságok, az ipari és mezőgazdasági vállalkozások, valamint a közösségi motiváltságúak: a belső demokratizmusra épülő szövetkezetek, amelyek egyenlőségre törekvő, filantróp jegyekkel is rendelkeztek, emellett „haszonszerző” tulajdonságú szervezetekként működtek. Önérdek és erkölcsiség nem szükségszerűen kerültek egymással ellentétbe, hanem párosulhattak és kiegészíthették egymást.

Szervezeti kezdemények

A gazdasági egyesülések, társulások (államilag kötött) rendszerben kaptak helyet, amelyek csoportokra tagolódtak, társadalmi és nemzetközi erőtérben, meghatározott társadalompolitikai, gazdasági és kulturális környezetben mozogtak.

A „gazdasági vonatkozású” oktatásügyi, közművelődési, kulturális szervezetek gazdaságon kívüli szervezeti cselekvései mozaikszerűek voltak, hiszen maga a kulturális keretrendszer is csak töredékesen tudott kiépülni. A magyarság képviselete teljes mértékben hiányzott a „gazdaságszabályozás” felsőbb struktúráiból, tehát azokból az állami intézményekből (kormány, minisztériumok), amelyek a gazdaságpolitikát irányították, meghatározták. Az alsóbb struktúrákban már nagyobb lehetősége adódhatott a részvételre, egyes csoportokon keresztül közvetve nyomást is gyakorolhatott, véleményt formálhatott (szakszervezetek, kamarák, iparos és kereskedelmi szövetségek, szövetkezeti központok).

A korszak kisebbségi magyar gazdasági szerveződéseit két csoportba sorolhatjuk:

1. Szakmai vezetésűek (funkcionálisak), egy-egy gazdasági területre koncentrálók, amelyre a politikai pártok aktivitásai is hatottak.

2. Nagyobb szervezeti keretekhez tartozók (divizionálisak), annak egyik részterületét/alrendszerét képezők.

1. Szakmai vezetésű szervezetek

1.1 Gazdasági egyesületek

Az egykori megyei szinteken működő gazdasági egyesületek szervezeti rendszere az új államhatár következtében hiányosan került Szlovákia területére. Ez a foghíjas struktúra a szlovák politikai érdekek célpontjává vált, hiszen a magyar nemzetiségű gazdatársadalmat integráló egyesületek már 1920-tól az ellenzéki magyar politikai szerveződések – ezek közül is elsősorban a kisgazdapárt – egyik bázisát képezték. A Szent-Ivány József nevével fémjelezhető irányvonal a magyar gazdasági érdekvédelem potenciális bázisának tekintette a gazdasági egyesületeket. Ő maga 1918 előtt a Gömör-Kishont Megyei Gazdasági Egyesületet vezette, és erre támaszkodva szervezte meg a kisgazdák adminisztrációs központját Rimaszombatban.

Az 1923-as szlovákiai közigazgatási reform, amelynek során az egykori magyar megyék maradványait számolták fel, a gazdasági egyesületek jogi megszüntetését vonta maga után. Ezzel párhuzamosan ment végbe 1921–1922 folyamán a Gömör-Nógrád Megyei Gazdasági Egyesület bírósági úton történő feloszlatása. A hatalom a nyílt politikai szerepvállalást az ország területi integritása elleni támadásnak könyvelte el.

A gazdasági egyesületek rekonstruálására az 1920-as évek végétől került sor. Az egykori Bars Megyei Gazdasági Egyesület tevékenységét – részben megváltozott földrajzi, törvényi és közigazgatási környezetben – a lévai székhelyű Magyar Gazdák Szövetkezete vállalta fel, amely az Alsó-Garam völgyének gazdarétegére támaszkodott. A magyar ellenzéki pártok – és főleg a Magyar Nemzeti Párt – gazdaságszervező tevékenysége az 1930-as évek elejétől a régiók szintjén létrehozott egyesületekben öltött testet. A szervezőmunkát Fodor Jenő irányította, aki már az államfordulat előtt szorosan együttműködött Szent-Iványval. Fodor koncepciója egy hosszabb távra tervezett gazdaérdek-védelemre, azaz érdekképviseletre, felvilágosításra és jogsegélynyújtásra, valamint a „mindennapiságban zajló” érdekellátásra, tehát vagyoni-szociális biztonságteremtésre, a gazdálkodás modernizációjára és a szakképzésre épült.

1938-ig az egyes tájegységi, regionális keretekben nyolc szervezet jött létre. Érdekvédelmi tevékenységüket a gazdaosztályra terjesztették ki. Nemzetiségi alapú egyesülésük az anyanyelven történő adminisztrációt biztosította és a magyarság nyelvhasználatának körét tágította. Fontos oktatási-képzési feladatokat (földműves- és gazdatanfolyamok) vállaltak fel.

Az egyesületek fedőszervét, a Dél-szlovákiai Gazdasági Egyesületek Szövetségét csak 1938 júliusában hozták létre.

1.2 Szövetkezetek

Az eddigi történeti kutatások a magyar szövetkezeti mozgalom egyik típusában, a fogyasztási szövetkezetekben, illetve legfőképpen a Hanza-központban jogosan vélték felfedezni azt a területet, amely – Jócsik Lajos szavaival élve – a kisebbségi magyar „anyagi erő”, a kiskereskedelem-központúság és a paraszti érdekvédelem legszembetűnőbb megnyilvánulása volt. A kisebbségi közösség- vagy nemzetépítésbe ágyazódó szövetkezeti mozgalom megítélése azonban sokkal árnyaltabb megközelítést igényel, hiszen olyan típusbeli problémák (a magyarság döntően agrárnépességként elsősorban a fogyasztási szövetkezeteket építette/építhette ki) és szerkezetbeli hiányosságok (a központszervezés nem létező vagy korlátozott jogkörei) merülnek fel, amelyek megválaszolásához szélesebb körű kutatások szükségesek.

Tény, hogy itt is 1918 előtt kialakult struktúrával van dolgunk, amelynek átalakulását a csehszlovák szövetkezeti rendszerbe történő betagolódás határozta meg. Az 1923-tól mind egyértelműbben konkretizálódó kisalföldi vezetői célok egy központszervezés irányába mutattak, amely végül 1925-ben járt sikerrel. A Hanza Szövetkezeti Áruközpont a pozsonyi székhelyű Központi Szövetkezet (amely 1919-től egyoldalúan és adminisztratív úton központosította a szlovákiai magyar szövetkezeteket) hatáskörének, üzleti tevékenységének decentralizációjaként jöhetett létre. Az áruközpont 1930-ban alakította meg szervezeti alrendszereként a Hanza Hitelszövetkezetet, amely a tőkeakkumulációs és hitelnyújtó bázis szerepét töltötte be. A Hanza 1934-ben kapta meg a tagszövetkezetei feletti korlátozott ellenőrzési jogot.

A magyar szövetkezetek számára 1938-ig a központok (és szövetségek) hiánya jelentette a legnagyobb gondot: érdekérvényesítésüket hátráltatta és az állami kedvezmények megszerzését akadályozta.

1.3 Ipartársulatok/grémiumok

Csehszlovákiában a kisipar és kiskereskedelem szerveződései, amelyek a magyarlakta területeken szintén az államfordulat előtti alapokon szerveződtek, 1924-ig ideiglenes formákat mutattak. 1924-től, az egységes törvényi szabályozás idejétől kezdve az ipartársulatok egy-egy járás szintjén képviselték a kisiparosok és kiskereskedők érdekeit, és a magyar ügyviteli nyelvű ipartársulatok gazdasági és nyelvhasználati jogainak képviseletét is felkarolták.

A közgazdasági viszonyok negatív hatásait ez a szféra sem tudta kivédeni, a nagyipari termelés és a nagykereskedelem konkurenciájával szemben erőtlen volt. A magyar nemzetiségű iparosság szervezetépítési kezdeményezései (külön magyar titkárság, anyanyelvhasználati garanciák) – a keresztényszocialista vagy nemzeti párttámogatás ellenére – eredménytelenek maradtak.

A kereskedők testületei, a grémiumok 1930-tól kezdték megszervezni a kereskedőket. Ezekben nagy létszámú magyar kereskedő volt képviselve, de közös fellépésük valószínűleg nem lépte túl a járási vagy regionális kereteket.

1.4 Pénzintézetek

A letéti bankok hálózata lehetett volna az a terület, ahol a kisebbségi magyarság viszonylagos erejű „tőkeközpontokat” alakíthatott volna ki, amelyek a kisvárosi-vidéki területek modernizációját felvállalhatták volna. A bankszféra elhúzódó válsága, a szerkezetváltási zavarok, az „öröklött” intézményi deficit (a kisbankok túlnyomó többsége, az erős középbankok hiánya) a diszkriminatív állami pénzügyi politika hosszabb távon káros következményekkel jártak: a magyar ügyviteli nyelvű pénzintézetek nem lehettek a gazdasági fejlődés motorjai. Bár pozícióikat kb. 1929-ig meg tudták őrizni, a nagy világgazdasági válság megingatta helyzetüket. Az első világháború utáni bankválság gyorsan, 1919-ben életre hívta szakmai érdekvédelmi szervezetüket a Pénzintézetek Egyesületét Szlovenszkón és Kárpátalján (hivatalosan 1922-től működött), amelyet a német ügyviteli nyelvű bankokkal közösen hoztak létre. Az 1920-as évek első felében több eredményes kül- és belföldi tőkementési akciót valósítottak meg ugyan, a világgazdasági válság okozta megrázkódtatások azonban újabb tartós válságba sodorták az intézeteket. Az egyesület ennek következtében 1935-ben befejezte működését.

Úgy látszik, a kisebbségi pártstratégiák nem tudtak meghatározó befolyást szerezni ezen a területen. Hantos László szerint az államfordulat utáni Szlovenszkói Magyar Bank terve személyi kérdéseken bukott meg.

2. Nagyobb szervezeti keretekhez tartozó intézmények

2.1 Az ellenzéki magyar pártokhoz kötődő szervezetek (szakosztályok)

A magyarság politikai integrációja az új köztársaságban gyorsan megvalósult. A pártok (Országos Keresztényszocialista Párt; Országos Kisgazda, Földműves és Kisiparos Párt; Magyar Jogpárt) újraszervezése a helyi önkormányzatokra és a régebbi pártkeretekre alapozódott. Az első világháborút követő szociális mozgalmakra választási programjaikon keresztül reflektáltak, amelyekben a kisebbségi követelések mellett az időszerű gazdasági kérdések, az osztályérdekek képviselete és a szociális érzékenység egyaránt helyet kapott. A keresztényszocialisták (lehetséges szociáldemokrata kihívásra) már 1920-ban megalakították az iparosság, a kereskedők, a gazdák és az ipari, mezőgazdasági munkásság szervezeteit. A kisgazdák a már említett gazdasági egyesületeken keresztül építhették ki kapcsolathálóikat, illetve az 1925-ben létrehozott új pártformáció, a Magyar Nemzeti Párt pozícióinak megszilárdítását gazdasági szakosztályok szervezésével (is) biztosították.

A közös politikai szervezet, az egységes magyar párt létrehozását szorgalmazó budapesti kormányzatok nyomásgyakorlása eredményeképpen születtek meg 1930-tól a két párt közös ipari és mezőgazdasági szakosztályai. Az 1936-os pártegyesítés az elődpártok gazdasági szervezeteit is egységesítette.

Ezután jelentek meg az alsóbb szintű pártstruktúra elemeiként az egyes „szakcsoportok”, amelyek a községi elnökség felügyelete alatt álltak. Belső ügyeikben határozatokat hozhattak, a pártprogramot kellett követniük. Országos szinten szakosztályokat szerveztek, amelyeknek saját ügyrendjük volt (az 1937-es szabályzat két gazdasági szakosztályt: mezőgazdaságit és ipari-kereskedelmit különített el).

2.2 A politikai szereplők által alapított, kezdeményezett gazdasági vállalkozások

A tárgyalt korszakban Magyarország elsősorban a kisebbségi pártstruktúrák anyagi támogatását vállalta fel (laptámogatások, főleg a Prágai Magyar Hírlapé; választási költségek; tisztviselők és alkalmazottak fizetései, juttatásai, segélyei; adósságok törlesztése). Az iskolaügyi és kulturális intézmények fenntartási költségeihez is folyamatos (azonban sokkal kisebb mértékű) támogatás érkezett Budapestről. A pártsajtó és a propagandamunka anyagi alapját a Concordia nyomda jelentette, amelyet szintén budapesti kormányzati segítséggel tartottak fenn.

A kutatások csak egy gazdasági vállalkozásról tudnak, amelyet célirányosan az ellenzéki politikusok alapítottak. Az 1927-ben létrehozott Országos Gazdasági Szövetkezet azonban a kellő anyagi bázis hiánya, a nem szakemberi irányítás és szervezés miatt kudarcra ítélt kezdeményezés volt. Több eredmény fűződhet azokhoz a helyi szintű szövetkezeti formájú vállalkozásokhoz, amelyeket a politikai pártok helyi képviselői, vezetői irányítottak (nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy itt is 1918 előttről kamatoztatott gazdálkodási-szervezési tapasztalatokat sejthetünk).

A „gazdasági alrendszer” fogalmának értelmezési tere

Egy kisebbségi helyzetben élő, külön entitásnak tekinthető, nyelvével-kultúrájával, nemzeti identitásával „leírható” közösséggel kapcsolatban talán furcsának tűnik a „gazdasági alrendszer” kifejezést használni. Érthető egy kételkedő álláspont érvrendszere is: a szlovákiai magyarságnak nem volt lehetősége (nem volt ereje, készsége, adottsága) egy politikai támogatottságú és szakmai, vállalkozói háttérrel biztosított gazdasági terület kialakítására, amely egy teljes társadalmi struktúra dinamikus részeként funkcionálhatott volna.

A fogalomhasználatot – a fentiekben próbáltuk igazolni – azonban mégis az indokolhatja, hogy a két világháború között még beszélhetünk magyar nemzetiségűek által szervezett/irányított gazdasági szektorról. Ennek alapját a mezőgazdaságban, iparban-kézműiparban, kereskedelemben és pénzügyben foglalkoztatott csoportok alkották (ugyanakkor hátráltató tényező volt ezek előnytelen/aránytalan megoszlása). Ezt a szektort természetesen nem az államgazdaságtól elkülönülő halmazként kell értelmezni, hanem a hiányosság/töredékesség külső okait (a kisebbség szempontjából diszkriminatív gazdaságpolitika; a gazdasági döntéshelyzetekből való kimaradás stb.) figyelembe véve, a továbbépítkezés részelemeiből összeálló hálózatként, amelyet az „egyérdekűek”, tehát az azonos osztályhoz tartozók csoportjai hoztak létre.

A „gazdasági alrendszert” az ezek által kiépített szervezetek (gazdasági egyesületek, szövetkezetek, ipartársulatok/grémiumok, pénzintézetek) együtt alkották. Helyzetüket a profitközpontú kapitalista termelési mód és az állami hatalomgyakorlás módjai határozták meg.