A forrás és a kút körül

Leck Gábor (1981) A vízvezeték-szerelő egy napja című kötete valóságos meglepetés. Méghozzá a legkellemesebbik fajtából. Úgy tűnik, az utóbbi évek könyvkiadási gyakorlatában általánosnak mondható tendencia tájainkon, hogy szinte derült égből villámcsapásként robbannak be literatúránk légterébe újabb és újabb szerzők, ám az is szimptomatikus, hogy ezek a kötetek általában átlagon aluliak, illetve jobbára — enyhén szólva — műkedvelő jellegűek. Leck Gábor sem próbálta ki tudományát mértékadó irodalmi fórumokon, jelesebb irodalmi folyóiratokban nem akadunk a nevére. Pedig ott lenne (lett volna) a helye, már csak azért is, hogy a szerkesztői-szerzői vitákon megedződve egyre tudatosabbá váljon, amit sokszor talán ösztönös ráérzéssel művel. Meg aztán eleve szkeptikusan állunk a ki nem próbálthoz, a másutt meg nem nyilatkozóhoz, s a már emlegetett hazai gyakorlat fényében még a rejtélyes, az ismeretlen érthetetlen csábítása sem igazán hozza lázba az olvasót. Nálunk furcsa anomáliaképp a verskötetért többnyire nem kell a folyóirat-kultúra ringjében megküzdeni, a költő, úgy látszik, azonnal önálló kötettel jelentkezhet.

Leck versei többféle szövegszerveződési módot tartanak autentikusnak. A legsikerültebbeknek azokat a költeményeket tartom, melyek levetkőzik a metaforikus diszkurzus (sokszor nyomasztó) esztéticizmusát és a szövegeket afféle talált vagy fellelt objektumokká transzformálják. A kötet címadó verse például ilyen: itt nemcsak a valóságreferenciák leltárszerűsége zajlik, hanem a nyelvi kifejezésmódok, regiszterek számbavétele is. Még mielőtt a jól bevált montázstechnikára gondolnánk, megjegyzendő: ami a leltárt összefogja, az a dinamizált nyelv rakoncátlansága, mely minduntalan anomáliákhoz, összecsengésekhez, disszonanciákhoz vezet, átcsap egy újabb regiszterbe (latin, szanszkrit, bibliai referenciák) vagy épphogy ismétlésalakzatokban generálja magát újra. A nyelv összeszerelése zajlik tulajdonképpen, s ha így nézzük, a vízvezeték-szerelő nem tesz mást, mint a lét házába beköti a poézist. Beköti mondjuk a Parnaszszus lábánál csörgedező Kasztália-forrást, melyből pár korty elég, hogy költővé váljunk (Byron biztos, ami biztos alapon meg is fürdött benne), vagy a Pegazus patája által fakasztott Hippokrénét. A vízvezeték nemcsak a nyelv vezetéke lesz, hanem az ember biológiai-szociális meghatározottságainak szövevénye is, lásd a minduntalan hatalmi pozícióra törekvő perszonifikációs alakzatokat. A vízvezeték-szerelő kultúrkörök dimenzióit köti össze, hol egy Hobó téri lakásban szerel, hol az V. kerületi buddhista templom szökőkútját reparálja, hol magánlakások artériáit orvosolja, hol a biblia kataklizmatikus vízmotívumaiban (özönvíz, keresztvíz stb.) mártózik meg. Leck a megfigyelések költője, s a megfigyelés nézőpontja nem az objektivista szemlélőé, a megfigyelés létforma, melynek metaforája maga a „szerelés”. A víz özönének megzabolázása minduntalan transzcendens irányból látszik megközelíthetőnek. A versek tehát egy elgondolt napló bejegyzéseiként ugyanúgy olvashatók, mint afféle allegorikus munkaköri leírásokként vagy szokatlan „brigádnaplóként”. A víz karakterológiája a klasszikus költészetben kétféle: rendszerint vagy árkádikus forrás (vissza a természethez!) vagy „civilizációs” kút. Leck szintén bejárja a natúra világát, visszakanyarodik a víz világteremtő és pusztító karakterológiáiig is, s ott van a civilizált, a megzabolázott víz is, melynek nincs ugyan tradicionális mitológiája, de talán épp az az izgalmas benne, hogy megteremthető. Ég és föld tere közt közvetít az esővíz, s ezt a klasszikus sávteret, melyet befog, elsősorban az olasz hermetisták tematizálták sikerrel. Leck esője el is maradhat, ilyenkor az „idő az ég méhéből kinéz”, máskor „fenékig átázott egy gólyafészek”. Tápláló (megváltó) és pusztító (büntető) egyaránt lehet, minden Zeusz akaratától függ, s úgy tűnik, hogy egy speciális, valamiféle manierista-neobarokk teljességre emlékeztető eszkatológia bontakozik ki a maga jelképiségében. A könnyező angyal képe, a folyvást fenyegető áradás, amikor „a patak saját / arcához / alakítja medrét” és a megtelő „égi szelencék” körforgása kétségtelenül eltörpíti a maga szabályai szerint működő vízszerelő alakját (telítettség, eső). A másik kötetszereplő nem más, mint a kis herceg, aki a maga naiv bájosságában a bolygóközi térből szól ki (vagy oda csábít), ahol „könnyei súlytalanul lebegnek / búskomor üvegszemében”. Leck Gábor kötetét a víz motívumára komponálta, mely feltartóztathatatlan, megzabolázhatatlan, elementáris erővel járja át létszféránk minden egyes terepét és melynek szimbolikus jelentései könyvnyi terjedelemben lennének listázhatók.

Kár, hogy a kompozícióba olykor posztnyugatos vagy bántóan szentimentális elementumok is vegyülnek, pl.: „a szív nem dobog / csak az élet visszhangzik”, illetőleg a költő-vátesz pozícionáltsága sem mindig oldódik fel kellő iróniával, pl. „csak én virrasztok hittérítő kitartással”, s olykor a nemzeti költő attitűdjének felvállalhatósága sem kérdőjeleződik eléggé meg ahhoz, hogy a versvilág mindvégig önazonos maradhasson. Leck Gábor kötete természetesen számos más, eleven olvasatot megenged, s innen már csak az a kérdés, miféle jelentést generálunk meg önmagunk számára olvasói élményünk, élményeink során.

Csehy Zoltán