A Duna jobb oldaláról

Ezerkilencszázhatvan január hatodikán kora reggel láttam meg a napvilágot Párkányban. Egy kis szülészeten jöttem világra, a Duna-parton, balra a hídtól, melynek akkor még hiányzott a középső része: a második világháború idején a visszavonuló fasiszta hadtestek a levegőbe röpítették, s hosszú évtizedekre csak a csonkok maradtak belőle. Egy csonk a magyar oldalon, egy a szlovákon. Sok víznek kellett a Dunán lefolynia ahhoz, hogy a hiányzó részét ismét megépítsék.

De miért is említem ezt? A tényt, hogy lényegében a határon születtem, belső használatra úgy értelmezem, természetesen bevallottan nagy adag szabadsággal, hogy ez volt az oka annak, hogy egyszer csak érdekelni kezdett az az irodalom, mely a Duna jobb partján született. Ha fatalista volnék, azt mondanám, a sors rendelte így. Csakhogy nem vagyok fatalista, s ezért nem gondolom azt, hogy a sors rendelte így. Nem tudom, mi volt az igazi oka, mindenesetre én ennek a „valaminek” (amit egyesek akár pszichoanalitikusan is értelmezhetnek, nem a leghelyesebben, de nem zárkózom el előle), nagyon hálás vagyok azért, hogy elvezetett a magyar irodalomhoz.

De máshogy is lehet ezt értelmezni: az első nagy dolog, amit akkor a Duna bal partján levő szülészet ablakából elméletileg láthattam, a méltóságteljes esztergomi bazilika lehetett. Paradox, hogy Esztergomnak, tehát annak a városnak a lakói, ahol a bazilika áll, a párkányi szocialista panelházakat nézik, a párkányiaknak ellenben csodás kilátásuk nyílik a gyönyörű esztergomi bazilikára. Ráadásul ha az esztergomiak teljes egészében látni akarják a bazilikájukat, át kell menniük Párkányba, mert a bazilikára való rálátás is olyan, mint a piramisra való rálátás. Az ítélőerő kritikája című dolgozatában Kant Savaryt említi, aki egyiptomi jelentéseiben azt írja, hogy az embernek nem szabad a piramisokhoz túl közel vagy túl távol kerülnie, hogy tisztában legyen a nagyságukkal. Mert ha túlságosan eltávolodunk tőlük, részeit (a köveket egymáson) csak homályosan látjuk, s látványuknak az egyén esztétikai ítéletére nincs semmilyen hatása. Túlságosan közel kerülés esetén azonban a szemnek bizonyos időre van szüksége ahhoz, míg végez az észleléssel az alapoktól a csúcsig; miközben minden esetben részlegesen megszűnnek az első benyomások, mielőtt még a képzelőerő megszerezné az utolsókat, az egyestés tehát sosem teljes.

Hasonlóan az esztergomi bazilika látványa is csak akkor nyújthat esztétikai élvezetet, ha látószögünk a Duna szlovák oldaláról nyílik.

Határon született emberként szinte elrendeltetésszerűen csempésszé kellett volna válnom, s a magam módján azzá is váltam. Minden jó csempésznek két nyelvet kell ismernie, én először szlovákul tanultam meg beszélni, a szlovák lett az anyanyelvem, s később tanultam meg magyarul. Azt, hogy tudok magyarul, anyámnak köszönhetem.

Anyai nagymamám magyar volt (néha csak magyar, máskor szlovákiai magyar), aki bár egész életét a dél-szlovákiai Kürtön, majd a szomszédos Újvárban élte le, a történelem fintorából élt az Osztrák–Magyar Monarchia területén, aztán Csehszlovákia, majd Magyarország, végül ismét Csehszlovákia területén. Túlélt két világháborút, túlélte a monarchiát, a republikát, a fasizmust, s végül kommunista rendszerben élt, melyet már, sajnos, nem élt túl. Noha felváltva élt hol Magyarországon, hol Csehszlovákiában, szlovákul élete végéig nem tanult meg. Ha valamit akartam tőle, csak magyarul szólhattam hozzá. „Hazulról” tehát ismertem konyhai, beszélt nyelvi szinten a magyart, miközben elmélyítéséhez jelentősen hozzájárult a magyar tévé, melyet néztünk. Abban az időben kiváló filmeket sugárzott, szenvedélyes nézőjük voltam, s lényegében ez a nézés mélyítette nyelvismeretemet.

Szóval, a magam módján csempész lettem, de a csempészárut nem hiánycikkek jelentették. Noha ebből volt elég mindkét oldalon, a csehszlovák létező és a magyar gulyásszocializmus ideje alatt talán a hiánycikk volt az egyetlen, amiből nem volt hiány. Én eszméket csempésztem.

Előbb Magyarországról importáltam eszméket. A nyolcvanas évek végén Magyarországon politikai enyhülés következett be, mely a könyvvilág területén egyebek mellett kortárs filozófusok és korábban tiltott vagy nem kívánatos írók műveinek fokozott fordítását eredményezte. Franz Kafka és Milan Kundera művei a könyvesboltok pultjára kerültek, sorban állás nélkül meg lehetett vásárolni Heidegger Lét és Időjének vagy Hans-Georg Gadamer Igazság és módszer című alapművének fordítását. Csakhogy ahhoz, hogy elolvashassam ezeket a műveket, tudnom kellett magyarul, nemcsak beszélni, hanem olvasni is.

A magyar nyelvhez főiskolai tanulmányaim során tértem vissza, s megtanultam szöveget olvasni. ĺgy olvastam el Gadamer Igazság és módszerét. Ma már nem vagyok benne biztos, elolvasnám-e szlovákul, de akkoriban mindent elolvastam, ami megjelent.

Kapcsolatom a magyar irodalommal az U Michala kávéházban kezdődött. Különös kávéház volt ez: csúnya szocialista enteriőr, füsttől sötét falak, barátságtalan személyzet. A kávéház megjelölés is csak fenntartásokkal volt alkalmazható rá. Az egyetlen, ami jó volt benne, az emberek, akik ebédszünetben vagy munka után ültek be ide. ĺrók, műfordítók, képzőművészek és filozófusok jártak ebbe a kávéházba, s gyakorta nekibuzdulva a fröccstől vagy a kifejezetten rossz bortól (de ez a bor tökéletesen illett ennek a helynek a hangulatához), irodalomról, művészetről, politikáról beszélgettek. Ide járt Grendel Lajos is, aki a közeli Madách Kiadóban dolgozott.

(folytatjuk)