A dolgokban lakó isten

KESERŰ JÓZSEF

Krasznahorkai László új könyvének egyik elbeszélése egy képzőművészeti táborban játszódik. A cselekmény egy titokzatos szobrász, Ion Grigorescu figurája körül bontakozik ki, aki azzal vonja magára a tábor lakóinak a figyelmét, hogy – a többiekkel ellentétben – látszólag nem folytat aktív művészi tevékenységet, csupán lézeng a táborban. Amikor arról faggatják őt, hogy mivel foglalkozik, azt válaszolja: semmivel. A kollégái ebbe nem nyugszanak bele, és elhatározzák, hogy utánajárnak a rejtélynek; az utolsó nap hajnalán felkelnek, hogy kilessék a szobrászt. Grigorescut, aki a munka hevében először észre sem veszi őket, egy gödör mélyén találják. Döbbenten látják, hogy a gödör közepén egy nem mindennapi műalkotás, egy földből faragott ló van. Dicsérni kezdik a művet, mire a szobrász kimászik a gödörből, megtörli verejtékező homlokát, körbemutat a tájon és azt mondja: „Még nagyon sokan vannak...”

Azért választottam ismertetőm kiindulópontjául éppen ezt a képet, mert sokat elárul a könyv egészéről. A Seiobo járt odalent szövegeiben a nem mindennapi által kiváltott döbbenet, csakúgy mint a műalkotás igazságának (szépségének) témája rendre visszatér. Ha egyetlen szóban akarnánk összefoglalni a könyv „lényegét” (már amennyiben egy könyvnek lehet lényege, és az összefoglalható egy szóban), akkor ez nem volna más, mint a szentség. Krasznahorkai a szakrális mibenlétét, pontosabban a profán lét és a szentség viszonyának problematikáját járja körül a kötet szinte mindegyik szövegében. E megfogalmazás azonban kissé félrevezető, hiszen az író nem teoretikus értelemben akarja megragadni a kérdést. Sőt éppen ellenkezőleg. Nemegyszer a teoretikus tudás, illetve a nyugati emberre jellemző metafizikai gondolkodásmód válik kritika tárgyává (Inoue Kazuyuki mester élete és művészete; Az isei szentély újjáépítése). Nem meghatározni igyekszik tehát azt, hogy mi a szent és milyen szerepet tölthet be életünkben, hanem megkísérli a maga sokoldalúságában felmutatni, feltárni a téma gazdagságát. Hiszen a szent egyaránt megnyilvánulhat egy műalkotásban (Távoli felhatalmazás; Hova nézel), egy rítusban (Egy Buddha megőrzése), egy mozdulatban (Az isei szentély újjáépítése) vagy akár egy látomásban is (Christo morto).

Emeljük ki most ezek közül a két legjellemzőbbet – a rítusokban és az ősi mozdulatokban megjelenő, jobb híján vallásosnak mondható tapasztalatot, illetve a műalkotás tapasztalatát. Az urgai fogoly megjelenése óta (1992) Krasznahorkai világának hangsúlyos részét képezi a Távol-Kelettel való kulturális és gondolati szembesülés. A Seiobo elbeszélései közül több is Japánban játszódik, s ezek mindegyike felveti a kulturális idegenség, valamint az európaitól eltérő gondolkodásmód és világszemlélet kérdését. A két szemléletmód közötti különbséget megfogalmazni már csak azért is igen nehéz, mert az ún. keletit éppen az különbözteti meg az európai gondolati tradíciót meghatározó transzcendens-fogalmi gondolkodásmódtól, hogy nem elvont fogalmakban gondolkodik. A hibás beidegződésekből származó rossz megközelítés kudarcát ragyogóan jeleníti meg Az isei szentély újjáépítése utolsó képe, amelyben a japán házigazda – hogy búcsúzóul valami számára igen fontosat mutasson – felviszi európai vendégét a Daimonji hegyére, és megmutatja neki „egész Kyotót” – egyetlen képben. A látvány nem csupán vizuális élmény, hanem valami más is, valami szavakon túli, amit az európai vendég csak félreérteni tud, amikor megkérdezi: „Akio-san, ugye, nagyon szereted Kyotót?”

A Zen szatorinak nevezi azt az eseményt, amelynek során valami hirtelen felvillan és megvilágosodik, miközben nem válik verbális tapasztalattá. Egy Buddha tekintetének megpillantása, egy noh-művész játéka, a szertartást végző papok ősi mozdulata egy rituálé során – mind-mind olyan események a könyvben, amelyek szavakon túli tapasztalatokra utalnak. Az igazán érdekes azonban éppen az lesz, hogy a szavakon túlihoz kizárólag a szavak, vagyis az elbeszélés révén jutunk közelebb. A kötet elbeszélései egy-egy kép köré szerveződnek, azt bontják ki, illetve járják körül. Mindezt pedig úgy teszik, hogy az olvasóban időnként valami hirtelen felvillan és megvilágosodik, valami olyan, ami csak utólag válik – ha egyáltalán – verbális tapasztalattá.

Ugyanez állapítható meg a műalkotás tapasztalatáról, amely – legalábbis a Seiobo szövegeiben – sokban rokonítható az előbb említett vallásos tapasztalattal. A műalkotás tapasztalata egyrészt annak a művésznek a tapasztalata, aki maga sem fogja föl, hogy mit alkot, akin keresztül valami megszólal, valami létrejön (Hajnalban kel). Amit erről a művész tud, az nem foglalható szavakba. Az pedig, ami ebből szavakba foglalható és tudás tárgyává tehető, már valami más, nem a műalkotás tapasztalata, hanem esztétika, vagy – rosszabb esetben – művészettörténet. És bár az esztéták szívesen bástyázzák körül a műalkotásokat valószínű (és kevésbé valószínű) gondolatokkal, ez mit sem változtat azon a tényen, hogy a műalkotás szépsége megmagyarázhatatlan (Távoli felhatalmazás).

A műalkotás tapasztalata azonban nem kizárólag a művészt érintő tapasztalat; beszélhetünk a befogadó tapasztalatáról is, az olyan befogadóéról, aki számára a műalkotás egzisztenciális kérdés. Chaivagne urat, a Louvre teremőrét, valamint a Fenn az Akropoliszon névtelen utazóját az köti össze Krasznahorkai korábbi regényalakjával, a Háború és háború Korim Györgyével, hogy mindannyian hajlandóak alárendelni az életüket egy műalkotásnak, sőt mintha nem is tehetnének mást. Mintha sorsuk az lenne, hogy elemésztődjenek a műalkotás tüzében. Haláluk ennélfogva nem az életre való képtelenségük következménye, hanem azé a felismerésé, hogy az ember nem élhet tartósan egy műalkotással a szeme előtt. A mindennapok világa felől nézve a műalkotás szépsége teljességgel értelmetlen, sőt jelentősége sincs – pusztán turistalátványosság. Annak azonban, aki képes meglátni a szépséget, azt a felismerést hordozza, hogy létezik egy felsőbb birodalom, amely benne megnyilvánul, s amelyhez az egyetlen út a pusztuláson keresztül vezet. Mert a műalkotás tapasztalata után nincs semmi, vagy – másképp fogalmazva – a műalkotás tapasztalata után már csak a semmi tapasztalata jöhet. Talán ezért kell meghalnia a Fenn az Akropoliszon központi figurájának is, holott ezt – a cselekményből és az úgynevezett lélektani háttérből adódóan – akár feleslegesnek is érezhetnénk.

A műalkotás tapasztalatáról beszélni és a műalkotást tapasztalni, mondhatnánk, két különböző dolog. A Seiobo szövegei nemcsak beszélnek a művészetről (kár lenne tagadni, hogy sajnos néha valóban ezt teszik; ilyenkor egy szakavatott művészettörténész hangját halljuk és – ha ez nincs ironikusan megbillentve – gyorsan továbblapozunk), hanem csinálják is a művészetet. A „csinálni” ige itt nem pejoratívan értendő, pusztán arra utal, hogy az új szövegeket – akárcsak a korábbiakat – egyfajta megalkotottság és alaposság jellemzi, vagy talán helyesebb lenne azt a szót használni, hogy szertartásosság. A mondatokon nem is az érezhető csupán, hogy gondosan vannak megformálva, hanem hogy súlyuk van. (És ez nem okvetlenül a hosszúságukból adódik. A mondatok hosszúságát Krasznahorkai olvasói már megszokhatták. Egyébiránt, ha csak annyit mondunk egy mondatról, hogy hosszú, akkor nem mondtunk róla semmit. Krasznahorkai hosszúmondatairól külön elemzést lehetne írni, amelyben kitérhetnénk arra, hogy miben mások ezek a hosszúmondatok, mint mondjuk Esterházy vagy Nádas hosszúmondatai.)

A szertartásosság egyrészt arra utal, hogy a szövegek egyfajta áthangolódást kívánnak meg a befogadótól, ráhangolódást a nem mindennapira. Magát az olvasást avatják szertartássá. Az elbeszélésmód szertartásossága ugyanakkor annak irodalmiságát is jelenti. Krasznahorkai irodalmi mondatokat ír, s ennek a megállapításnak legalább kétféle értelme van. Először is a megfogalmazás helyenkénti patetikusságát, patetikus eltúlzását jelenti. A kötet nyitószövegében például – egy madár látványának „átesztetizálása” kapcsán – olyanokat olvashatunk, mint „ő ennek a tájnak valami egészen különleges esete, e tájkép megfellebbezhetetlen művésze, aki a tökéletes mozdulatlanság példátlan esztétikájával, a rezzenetlen figyelem artisztikus beteljesítőjeként egyszersmind felül is emelkedik mindazon, aminek az értelmét különben megadja”. Olyan ez, mint amikor egy kivételes tehetségű zongoraművész figyelme valamilyen rejtélyes okból ellankad, s a művész elvéti a billentyűt. Szerencsére az effélékből kevés van (de talán épp ezért oly bántó a jelenlétük). A mondatok többsége másképpen irodalmi. Azokra az esetekre gondolok, amikor az irodalmi mondat önmagára mutat és azt mondja: nézzétek, irodalmi mondat vagyok. Itt vélem tetten érhetőnek leginkább a szövegek iróniáját. Főként ennek köszönhető, hogy a könyv bölcsessége valódi bölcsesség lesz, nem csupán egy közhely, mely azt mondja: a művészet komoly dolog.

Talán az eddigiekből is kitűnik, hogy a Seiobo járt odalent nem mindennapi könyv. Szövegeit nem konzumálásra szánták, hanem elmélyült befogadásra; csak lassan és figyelmesen lehet (érdemes) őket olvasni. Érdemes.

(Krasznahorkai László: Seiobo járt odalent. Magvető Kiadó, Budapest, 2008)