A dél-szlovákiai zsidóság Trianontól Auschwitzig

SIMON ATTILA

Nagyjából Radil könyvével egy időben akadt meg a szemem azon a memorandumon, amelyet 1946-ban pozsonyi magyar zsidók fogalmaztak meg, akik a Szlovákiában átéltek hatására mondták ki, hogy magyarok akarnak lenni, s csatolják Pozsonyt Magyarországhoz.

Két egymással ellentétes vélemény, mégis mindkettő hiteles. Hogy is van, volt akkor a felvidéki zsidók identitásával? Minek is érezték ők magukat Auschwitz előtt: magyarnak, zsidónak, szlováknak vagy csehszlováknak?

Jelen írás ugyan nem fogja megválaszolni ezt a kérdést, ám néhány adalékkal kíván szolgálni ahhoz, hogy jobban átérezzük azt a helyzetet, amelyet a kettős szorításban kifejezéssel lehetne leírni. Az itt élő zsidók ugyanis kettős szorításban voltak, hiszen abban a versenyben, amelyet a huszadik század első felében a Felvidék (nem csak) statisztikai uralmáért a csehszlovák és a magyar nacionalizmus folytatott, az izraeliták mindig fontos tényezőnek számítottak. Mindkét félnek szüksége volt rájuk, saját fölényét bizonyítandó, ugyanakkor mind a szlovák, mind a magyar nacionalizmus ki akarta őket zárni saját nemzeti közösségéből.

Magyar zsidók

Az 1918–20-as államfordulat következtében mintegy 350 ezer izraelita került a frissen megalakult Csehszlovák Köztársaságba, akik között identitásukban, vallásosságukban, nyelvhasználatukban is jelentős különbségek mutatkoztak. Míg a csehországi zsidóság jelentős mértékben asszimilálódott a cseh és német közeghez, addig a Kárpátalján élők nagy része a hagyományos ortodox, esetleg haszid életmód híveként elutasította az asszimilációt. Az a 136 ezer izraelita, aki ebből a mai Szlovákia területén élt, szintén sokszínű közösséget alkotott, ám ők alapvetően mégis „magyar zsidók” voltak. Abban az értelemben minden bizonnyal, hogy az 1910-es népszámlálás idején 78%-uk magyar anyanyelvűnek mondta magát, s ez nem csupán a magyar nyelv használatát jelentette, de azt is, hogy a magyar kultúra részének is tekintették magukat.

Annak megértésében, hogy miért volt a felvidéki (és magyarországi) zsidók között ilyen magas a magukat magyarnak vallók aránya, a Karády Viktor által asszimilációs társadalmi szerződésnek nevezett folyamat segíthet bennünket. Ennek lényege egyfajta íratlan egyezség a dualizmus kori magyar elit és a magyarországi zsidóság között, amelynek értelmében a zsidók magyarrá válásukért cserébe (amely része volt az ország elmagyarosítására irányuló folyamatnak) aktív részesei lehettek a gazdasági fejlődésnek. Az egyezség 1918-ig kiválóan működött, hiszen a leggyorsabban asszimilálódó népcsoport épp a zsidóság volt, és korábbról hozott mobilitásuknak köszönhetően ők voltak a legnagyobb nyertesei is annak a gazdasági fejlődésnek, amely a kiegyezés utáni Magyar Királyságot jellemezte. Sőt túl is teljesítettek, hiszen a nemzetiségi vidékeken nemcsak elmagyarosodtak, hanem a szlovákok, a románok egyenesen magyarosító tényezőként tekintettek rájuk. E magyarrá vált, de zsidóságát is megtartó közösség érzéseit fejezik ki hitelesen Komlós Aladár sorai: „… dupla bőrünk van: üsd előttünk a magyart és fáj… Üsd a zsidót és még jobban fáj. Mi duplán tudunk fájni.” (Komlós Aladár: Zsidók válaszúton. Eperjes, 1921.)

Statisztikai számháború

Csehszlovákia megalakulásával a felvidéki zsidók más körülmények közé kerültek, hiszen az első köztársaságban sem a törvényalkotás, sem a közbeszéd szintjén nem volt antiszemitizmus, nem volt tetten érhető egyetlen releváns párt programjában sem. Azt azonban több kutató, köztük Kovács Éva is jelzi, hogy a szlovák közélet mégsem volt mentes a zsidóellenességtől. A Monarchia összeomlása után a csehszlovák államiság első hetei a Felvidék szlovák régióiban heves zsidóellenes lázongásokkal kezdődtek. S bár ezek a fosztogatásba torkolló megmozdulások kezdetben ösztönösek voltak, később egyenesen Vavro Šrobár szlovák teljhatalmú miniszter hivatalából kaptak ösztönzést. De említhetnénk azt a szlovák gazdasági programot is a harmincas évekből, amelyet többek között a legbefolyásosabb szlovák politikus, Milan Hodža támogatott, s amelynek lényegét épp a zsidók tervszerű kiszorítása jelentette a szlovák „gazdasági térből”.

Vagyis: ha 1918 és 1938 között Szlovákiában nyílt antiszemitizmus nem is volt tapasztalható, a keresztény társadalom mégsem tekintett barátságosan a zsidókra. Sőt, meglehetős ellenérzésekkel viseltetett irántuk, amelyre a szlovák társadalom erős katolicizmusa és antijudaizmusa korántsem ad elegendő magyarázatot. Itt jön ugyanis a képbe a zsidókérdés nacionális mozzanata. Az a közismert tény, hogy a szlovák társadalom, a szlovák elit, de még a cseh is (hiszen Masaryk is azt a tanácsot adta a szlovák papoknak, hogy legyenek zsidóellenesek) magyarként és magyarosítóként tekintett a felvidéki zsidóságra. Ennélfogva ugyanolyan bizalmatlan volt velük, mint a magyarokkal szemben, miközben a magyarság bázisának meggyengítését épp a zsidóság „átcsábítása” által látta kivitelezhetőnek.

Ezt a célt szolgálta, hogy a népszámlálásokkor bevezették a zsidó nemzetiség kategóriáját, amelytől Csehországban a németek, Szlovákiában a magyarok statisztikai számának csökkenését remélték.

Reményeik valóra is váltak, hiszen 1930-ban már csak a Szlovákiában élő izraeliták 16%-a mondta magát magyar nemzetiségűnek, miközben minden második izraelita zsidó, minden harmadik pedig csehszlovák nemzetiségűnek vallotta magát. S hogy ennek mi volt a gyakorlati jelentősége, azt sok más település mellett Kassa esete is jelzi, ahol 1930-ban a hivatalos adatok szerint úgy csökkent 20% alá a magyarság aránya (s vesztek el ezzel annak közösségi nyelvi jogai), hogy az utcán többségben voltak a magyar anyanyelvűek. Persze ez nem csak az izraelitákon múlott, hiszen a magyar anyanyelvű keresztény lakosság körében is tömegesen voltak olyanok, akik ilyen vagy olyan okokból csehszlováknak vallották magukat.

Az első bécsi döntés idején mintegy 42-45 ezerre volt tehető a Magyarországhoz csatolt területeken élő izraeliták száma. Az ő esetükben szinte teljes egészében magyar nyelvű és érzelmű zsidóságról beszélhetünk, akik nagyobb számban Kassán (11 500 fő), Dunaszerdahelyen (2700) Érsekújvárott (2500), Komáromban (1800), Losoncon 1800) éltek.

Kettős szorításban

Bár a fenti közösségek sokfélék voltak, s nehéz velük kapcsolatban általánosítani, annyi elmondható, hogy a dél-szlovákiai zsidóság nagy része, értékelve a csehszlovák köztársaság előnyeit, lojális volt az államhoz. Ennek a lojalitásnak volt a kifejezése az, hogy a népszámlálások idején magyar anyanyelve ellenére többségükben zsidó vagy csehszlovák nemzetiségűnek mondták magukat. Dunaszerdahelyen, ahol megközelítőleg a lakosság felét tették ki az izraeliták (ezért is nevezték a várost Kis Palesztinának), 1930-ban hivatalosan csupán a lakosság 47%-a volt magyar, noha az egy-két beköltözött cseh hivatalnok és szlovák telepes kivételével mindenki magyarul beszélt a városban. Kassán, mint már jeleztük, hasonló volt a helyzet, ott ugyanekkor már csak az izraelita vallásúak 8%-a vallotta magát magyarnak.

Érdekes, de korántsem ilyen egyértelmű képet mutatatnak a parlamenti választások eredményei. A dunaszerdahelyi zsidók ugyanis – s ezzel ismét csak a toleráns állami politika iránti lojalitásukat fejezték ki – nagy többségükben a csehszlovák kormánypártok szavazói voltak. Kassán viszont már megoszlottak az izraelita szavazatok, s a baloldali pártokra (köztük a magyar szociáldemokráciára) leadott szavazatok mellett jelentős számban szavaztak az izraeliták a Magyar Nemzeti Pártra is. Sőt nemcsak szavaztak, hanem az MNP szervezeti struktúrájában is fontos szerepet töltöttek be.

Megint más képet mutat a zsidóság kulturális viselkedése, hiszen pótolhatatlan szerepet töltöttek be a felvidéki magyar művelődés fenntartásban: magyar újságot járattak, magyar színházakat támogattak, gyerekeiket magyar nyelvű iskolákba íratták, magyarul beszéltek. Mindezt a szlovák sajtó gyakran fel is rótta nekik. Különösen a harmincas években jelentek meg sűrűn olyan írások, amelyek a felvidéki zsidóságot továbbra is a magyar eszmék hordozójaként bélyegezték meg.

Mindebből látni, hogy ha a felvidéki zsidóság politikai disszimilációja (eltávolodása a magyarságtól) bekövetkezett is, az nem járt együtt a kulturális disszimilációval, s az állam iránti lojalitásuk összeegyeztethető volt a magyar kultúrához tartozással. Még akkor is, ha eme kettősség miatt mindkét nacionalizmus részéről heves támadások érték őket. Budapest szerint elhagyták a magyarságot, Pozsony szerint viszont továbbra is annak szolgálatában álltak, így mindkét oldal szemében árulók voltak.

Ebből a kettős szorításból egyeseknek a zsidó nacionalizmus, mások számára a kommunista internacionalizmus jelentett menekülést. Nem csoda, hogy mind a cionista, mind a kommunista szervezetek rendkívül népszerűek voltak Dél-Szlovákiában, főleg az itteni városokban.

Út a vagonokig

Az első bécsi döntés igazi törést jelentett a dél-szlovákiai zsidók számára. Arról, hogy mennyire álltak a határrevízió mellé, máig (értelmetlen) viták folynak. 1938 nyarán még magyar oldalról érték őket a vádak, hogy minden erejükkel támogatják Csehszlovákiát, és jelentős anyagi eszközökkel járulnak hozzá az állam védelmi lépéseihez. Néhány héttel később viszont már a szlovák lapok verték félre a harangokat, hogy egy esetleges népszavazás során a zsidók majd Magyarországhoz akarnak csatlakozni, ezért őket nem szabad hagyni szavazni. Az biztos, hogy a felvidéki zsidóság a Trianon utáni években nem kis (és tegyük hozzá, jogos) ellenérzéssel nézte mindazt, ami Magyarországon történik: az egyetemeken bevezetett numerus clausust, az antiszemita közbeszédet, a közigazgatás zsidóellenes lépéseit. Ezért többségük nem várta a határváltozást. 1938-ban azonban már Szlovákiában is egyre gyakrabban találkoztak nyílt zsidóellenességgel, s az egypárti diktatúra felé haladó Tiso-rezsim egyáltalán nem volt szimpatikus számukra. Nem csoda, hogy a bécsi döntés előestéjén a pozsonyi zsidók egy csoportja már Magyarország mellett tüntetett.

A Horthy-rendszerrel való találkozást mindazonáltal nem kis szorongással várták, s hogy nem alaptalanul, azt már a visszacsatolás első napjaiban bekövetkezett incidensek igazolták. A bevonuló honvédség és szabadcsapatok útját ugyanis Dél-Szlovákia-szerte zsidó boltok betört kirakatai, szóban vagy fizikailag is bántalmazott zsidók sorai jelölték. Egy olyan országba kerültek vissza, ahol akkor már érvényben volt az első zsidótörvény, s ahol a visszacsatolást levezénylő miniszterelnök, Imrédy Béla már a második zsidótörvényen gondolkodott.

Bár a zsidóellenességet kezdetben elsősorban az ún. anyások (azaz az anyaországiak) képviselték, a helyiek közül is sokan gyorsan átvették. Például az Egyesült Magyar Párt, amelynek az 1939 januárjában elfogadott új programja több ponton a szélsőjobboldal követeléseit tartalmazta – közte zsidóellenes elemeket is –, igaz, kissé finomabb szavakba csomagolva. Jaross, Füssy, Szent-Ivány és mások, akik húsz éven keresztül egy olyan párt élén álltak, amelyben szép számmal voltak zsidók, egymással versengve igyekeztek elhitetni a közvéleménnyel, hogy a zsidóellenes lépésekre szükség van, mert a felvidéki zsidók az előző húsz évben „elhagyták a süllyedő hajót”, elárulták a magyarügyet. S ha voltak is olyan felvidéki képviselők, mint a felsőházi tag Szüllő Géza vagy az „aranyszájú kéméndi plébános”, Porubszky Géza, akik nem álltak be a hiénák kórusába, a felvidéki magyar politika öszszességében siralmas bizonyítványt állított ki saját magáról.

A végeredmény ismert. Noha húsz éven keresztül eltérő viszonyok között éltek, a visszacsatolt területek zsidóságának a sorsa ugyanazt lett, mint az anyaországi zsidóságé. Persze ugyanaz lett volna akkor is, ha nincs bécsi döntés, igaz, akkor már két évvel korábban eléri őket a holokauszt.

Ha a zsidókérdés és a soa szemszögéből nézzük, akkor mi, magyarok és szlovákok nem sokban különbözünk egymástól. A holokausztért való felelősségünkben biztosan nem.

A szerző történész