A CSORBATÓI JEGYZŐKÖNYV

A Csorbatói Jegyzőkönyvet 1949. július 25-én írták alá az „egyes függőben lévő pénzügyi és gazdasági kérdések végleges rendezése céljából”. Előhívója a preambulum szerint ugyan az 1949. április 16-án aláírt Barátsági, Együttműködési és Kölcsönös Segélynyújtási Szerződés volt, alapjául viszont a párizsi békekonferencián 1947. február 12-én a Külügyminiszterek Tanácsa által aláírt békeszerződés I. cikkelyének b. és c. pontja szolgált. Ezek a pontok kötelezték a két országot egy határbizottság létrehozására, valamint arra, hogy ha „nem jön létre kétoldalú megállapodás Magyarország és Csehszlovákia között az átengedett területek lakosságát illetően, Csehszlovákia biztosítja számukra az emberi és polgári jogokat. Az 1946. február 27-i csehszlovák–magyar egyezmény valamennyi biztosítékát és kedvezményét, amelyek a lakosságcserére vonatkoznak, érvényesíteni fogják a Csehszlovákiát önként elhagyó személyekre”.

Arra, hogy Csehszlovákia miként tartotta be a nemzetközi szerződésekben – különösen a magyarságra vonatkozóvállalásait – most nem vesztegetném a szót, inkább arra összpontosítanék, miként lépett életbe maga a Jegyzőkönyv tartalmi része.

A csehszlovák fél már az aláírás pillanatában tudatosította, hogy a „Jegyzőkönyv Bizalmas Kiegészítő Jegyzőkönyvének” XVI. cikkelye nemzetközi színtéren bonyodalmakhoz vezethetne, hiszen színt kellene vallani abban az értelemben, hogy a 33-as számú beneši alkotmánydekrétumban lefektetett, a magyarságra vonatkozó kollektív bűnösségi elv hatályos-e Csehszlovákia területén, vagy nem. A csehszlovák fél rókalelkűségét mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy rávette a magyar delegátust arra, hogy a kérdéses cikkely végrehajtását egy erre a célra felállított vegyes bizottság határozza meg. Ez a bizottság 1950. június 29-én tárgyalt Pozsonyban, s az ott készült jegyzőkönyv (szigorúan titkos!) 4. és 5.fejezete egyrészt folytonosságot biztosít a 33. számú alkotmánydekrétum alapján történő kobzásnak és államosításnak, másrészt kihasználva a magyar fél eredendő gyávaságát, cinkosi viszonyba kerültek a kollektív bűnösség elvének érvényesítésében. Magát a Csehszlovákia számára kínos helyzetet az 1948-as csehszlovákiai kommunista fordulat és a már hatályos 47/1948-as földreformtörvény hozta létre.

A Csorbatói Jegyzőkönyv végrehajtását és további ügymenetét az 1964. február 3-án, Budapesten megtartott kormányközi egyezmény jegyzőkönyve rögzíti, amely egyrészt tudomásul veszi a Jegyzőkönyvben foglaltak eddigi végrehajtását, másrészt pedig pontosítja a még államosítható magánvagyont, s megállapítja azt az összeget, amelyet Csehszlovákia köteles fizetni a szlovákiai részen maradt termőföldért. Társadalmi szempontból elsősorban az 1964-es jegyzőkönyv 6. fejezete érdemel figyelmet, amely kimondja, hogy: „Ez a jegyzőkönyv akkor lép érvénybe, ha azt jóváhagyták a résztvevő felek kormányai, s erről jegyzéket cserélnek”.

Csehszlovákia kormánya ezt a jegyzőkönyvet soha nem hagyta jóvá, s nem jelentette meg a Törvénytárban, csak módszeresen végrehajtotta. Magyarországon mint kormányrendeletet publikálták a Közlönyben.

1948. február 16-án a Csorbatói Jegyzőkönyvet aláíró felek kölcsönösen megállapították, hogy a magánvagyonnak a Jegyzőkönyv alapján való elbirtoklása, kobzása, államosítása ellentétes mind a Csehszlovák Szocialista Köztársaság, mind pedig a Magyar Népköztársaság alkotmányával, ezért ezzel a nappal a Csorbatói Jegyzőkönyv végrehajtását mindkét államban látszólag felfüggesztették. Nyugodtan kimondhatjuk, hogy látszólag, mert Prágában, 1985 januárjában szakértői tárgyalások folytak a még „szabad” ingatlanok kérdéskörében, és négy évvel a rendszerváltozás előtt a csehszlovák fél még vehemensen szorgalmazta a magyar polgárok ingatlanjainak az összeírását, mivel „ez elkerülhetetlen feltétel a további végrehajtási intézkedések megtételének”. (soóky)