A Bocskai-felkelés felvidéki vonatkozásai

1592-ben Báthori Zsigmond Erdély második emberévé tette Bocskai Istvánt, hiszen kinevezte őt Várad főkapitányává. Ebben az időben Magyarországon már kibontakozóban volt a tizenöt éves háború. Ugyanebben az évben – mivel a Rudolf császár által befizetendő hadiadó nem érkezett meg a szultánhoz – a porta hadba szólította a budai, a temesvári és a boszniai vilajetek csapatait. Erdélyben a Báthori család nyomására győzedelmeskedett a törökpárt, ami – főképpen Gyulai Pál és Gálfi János kivégzése után – Bocskainak mint Zsigmond fejedelem tanácsosának figyelmeztetést jelentett. Zsigmond fejedelem Lengyelországból hazatérvén azonban a Habsburgok mellett tette le a voksot, majd a tordai országgyűlés után – ahol a török párt győzedelmeskedett – lemondott, és elhagyta az országot.

Bocskai számára elérkezett az idő, hogy kezébe vegye az irányítást. Keresztúri Kristóf kővári, Geszti Ferenc dévai, Kornis Gáspár huszti kapitányt, illetve Gyulaffy Lászlót és Jósika Istvánt Zsigmond mellé állította. A török párti Báthori Boldizsárt, Kovasóczy Farkast, Kendi Sándort kivégezték, aminek köszönhetően Bocskai respektet és közutálatot vívott ki magának Erdélyben, ellenben a kivégzettek birtokaiból megkapta Görgényt és Szentjóbot. 1595-ben Zsigmond őt küldte követségbe Prágába, hogy a Habsburg szövetséget megkösse. 1595. január 28-án – személyének is köszönhetően – Rudolf császár először ismerte el de jure is Erdély önállóságát. A követségből nem tért vissza üres kézzel, hiszen Báthori Zsigmondnak Habsburg hercegnőt hozott feleségül – a margóra jegyezzük meg, hogy arról már természetesen nem ő tehetett, hogy a rossznyelvű kortársak által pederasztiával vádolt Zsigmondot a hercegnő nem ajándékozta meg utóddal.

Bocskai hadvezéri ténykedésének első igazi színtere a gyurgyevói győzelemről híres havasalföldi hadjárat volt, ami után Bocskai a véres farsangként elhíresült tettével a harcba vonult közszékelyek lázadását fojtotta vérbe. 1598-ban, többek között Bocskai unszolásának is engedve, Zsigmond újra lemondott a fejedelmi trónról, s átadta az országot Rudolf császárnak. Nagy meglepetésére azonnal leváltották Várad főkapitányi székéből, ami miatt Bocskai megsértődött a Habsburgokra, és eldöntötte, hogy visszaülteti Zsigmondot a fejedelmi trónra. Ismételten hiba csúszott azonban Bocskai terveibe, amikor az erdélyi mágnások közül mindenkit sikerült Zsigmond pártjára állítani, csupán azt a Király György váradi kapitányt nem, akinek döntése miatt a Habsburgok fennhatósága alatt maradt Bocskai birtokainak nagy része. Rudolf császárnak ekkor küldött titkos levelében Zsigmond trónra ültetését a császári biztos nyakába próbálta varrni, ezzel mentve birtokait.

1599-ben Bocskait több csalódás is érte, hiszen a császár Erdély királyi biztosaivá Istvánffyt, Ugnad Dávidot és Nádasdy Ferencet jelölte, viszont Rudolf bocsánatának jeléül visszaszolgáltatta erdélyi és partiumi birtokait. Mindezek mellett azonban a császár az általa kivégeztetett Báthori Boldizsár testvérének, Báthori András bíborosnak adta a fejedelmi címet, ami egyenlő volt Bocskai Erdélyből való kiebrudalásával. Ezek után nem mert Bocskai Erdélybe menni, így még azt az országgyűlést is szentjóbbi kastélyából „nézte” végig, amely után röviddel a Báthori Andrást legyőző, császárhű Mihai Viteazul ült a számára tiszavirág-életű erdélyi fejedelmi trónra. A belharcot az Erdélyből kirekesztett Bocskai mint a császár erdélyi tanácsosa kísérte figyelemmel. 1602 őszén hazatért Prágából, és 1603 második felétől 1604 nyaráig partiumi birtokain élt, ezután már mint magyarországi nagybirtokos. Az Erdélyben kétes hírnévnek örvendő Bocskai István a magyarországi közvélemény szemében a török elleni küzdelem élharcosa volt.

1604 tavaszán forró lett a hangulat Magyarországon, amikor az udvar a pozsonyi országgyűlésen az országgyűlési végzésekhez hozzátoldotta a vallási sérelmek tárgyalását megtiltó 22. cikkelyt: „Minthogy pedig őfelsége, dicső ősei és elődei példáját követve, híven ragaszkodik a római katolikus hithez, és kívánja, hogy az Magyarországban is virágozzék, és kötelességének tartja azt védeni: saját akaratából, királyi teljhatalmából megerősíti az előbbi uralkodóknak a szent római katolikus hit javára hozott törvényeit. Hogy pedig a következő gyűléseken a vallás ügyével ne késleltessék a tárgyalásokat, őfelsége elhatározta, hogy az újítók ellen a törvényes büntetéseket foganatba fogja vétetni.” Ezt a szinte teljes egészében protestáns északkelet-magyarországi rendek nyílt hadüzenetként értékelték, és gálszécsi gyűlésükön meghirdették a fegyveres ellenállást. Elsőként Lőcse városa fogott fegyvert a Habsburgok ellen.

A készülő forradalomnak csakhamar Bocskai István állt az élére. Bocskai a felkelés előtt jó kapcsolatokat ápolt ecsedi Báthori Istvánnal, a Felvidék egyik leggazdagabb nagybirtokosával Homonnay Drugeth Bálinttal (aki a fent idézett 22. cikkely törléséig megtagadta a király minden parancsát, illetve nem volt hajlandó sem katonát adni, sem adót fizetni) és Káthay Mihály kállói főkapitánnyal. Homonnay személyével Bocskai megnyerte az őt követő felvidéki vármegyék nemességét. Rákóczi Zsigmond és Nyáry Pál is a felkelők oldalára állt. Ezek a kapcsolatok vezethettek el ahhoz, hogy a felvidéki szabad királyi városok 1604 őszén kaput nyitottak Bocskai előtt. Ekkor Bocskai úgy látta, hogy Erdélyben is meggyengült a Habsburg hatalom. Magyarországon kitapasztalta a nagyurak hozzáállását, és elkezdte a kapcsolatépítést a császári seregekben szolgáló hajdúkkal. Célja az erdélyi fejedelmi szék megszerzése volt, a felvidéki erők és a török támogatásával. Ennek tanúsága, hogy már 1604 tavaszán Murát nevű török rabját elküldte a portához felajánlkozásával. Lalla Mohamed másodvezér üdvözölte Bocskai felajánlkozását, miszerint a töröknek juttatandó sarcot maga gyűjti be Erdélyben. I. Ahmed szultán felhatalmazta Mohamedet, hogy megkösse az egyezséget Bocskaival. A török támogatása is Bocskai István kezében volt.

Erre jött a nem várt fordulat, tudniillik, hogy Rudolf császár visszaszolgáltatta Bocskainak elkobzott erdélyi javait. Ezután a „sokarcú” Bocskai immáron császári tanácsosként járta erdélyi birtokait. A porta azonban harcra indult Erdély és Magyarország ellen. A török csapatokkal tartottak a bujdosók is, élükön Bethlen Gáborral, aki anno Mohamed és Bocskai István levelezését bonyolította. A Temesvár melletti csatában elvett, Bocskaira nézve kompromittáló levél egyesek szerint tőle került a császár felső-magyarországi főkapitányának, Belgiojosónak a birtokába.

A sólyomkői várába zárkózó Bocskai a hírre Örvéndy Pál és Székely Ferenc kapitányokat magához hívatta, hogy azokat maga mellé állítsa. A két bizalmas közül az egyik, Székely Ferenc elárulta a császáriaknak Bocskai terveit, de az – Kereki birtoka védelmére – ekkorra már megteszi az első lépést a hajdúhadak felé: felfogadja Egry Istvánt és 300 hajdúját. Ezután lázas levelezést indított az általa leveleiben „császár képének” nevezett Belgiojosóval, akinek a következő, önmagát leleplező sorokat írja 1604. október 4-én Sólyomkőről, nem tudván azt, hogy az elfogott levélről keltett híresztelések valószínűleg még nem jutottak a főkapitány fülébe: „Ez még soha nem hallatott Magyarországban, hogy egy úron ez essék törvénytelen, egy lator szolgájának szavára, vagy török közül hozott ál-levélre való tekintetben, hogy mingyárást házát reávítassák...”.

Eközben a protestánsüldözésre való hivatkozás, az ajándékok és a zsoldígéretek együttes hatására a hajdúkapitányok 1604. október 14-én hitlevelükben színt vallottak Bocskai mellett. Pár nappal később Bocskai oldalán rajta is ütnek Pezzen császári ezredes 6 zászlóalján Álmosd és Diószeg között. A győztes ütközet után csapataival elfoglalja a Berettyó átkelőhelyeit, és csapatai élén bevonul Debrecenbe.

Az akció híre és hatása Erdélyen túl a Tiszántúlra és Felső-Magyarországra is kiterjed. Október 26-án Bocskai seregeivel a Felvidék felé veszi az irányt, ahol meglátása szerint minden feltétele megvolt egy sikeres Habsburg-ellenes felkelésnek. A hajdúcsapatok előtt október 30-án önként kaput nyitott Kassa városa, amelynek példáját követte Késmárk, Bártfa, Eperjes, Ungvár, Munkács, Szepesvár és Breznóbánya. November 12-re a hajdúkapitányok gyűlést hívtak öszsze Kassára, amelyen hadiadót határoztak meg (lakott házanként 1 forintot), és kimondták a nemesség személyes felkelését Bocskai mellett. Néhány nap múlva sor került a szultán által küldött fejedelmi jelvények Bocskainak való átadására is, amit a nemesség, közöttük Homonnay Bálint, a Felvidék legjelentősebb embere sem nézett jó szemmel, ahogy azt annak idején le is jegyezte: „A török nemzet azt akará, bátor az németek minket mindegyik levágnának, avagy mi a németeket, mert ők annyival inkább erősödnének hatalmas állapotjukban.”

Rudolf császár prágai udvarában lebecsülték a mozgalom erejét, Mátyás herceg azonban kicsikarta, hogy minden bevethető haderőt a mozgalom leverésére küldhessenek még az ősz folyamán. Basta tábornagy csapata élén november 16-án ért a Fülek melletti mezőkre, és szétszórták Némethi Balázs hajdúkapitány 4000 hajdúját. A hónap végén vívott edelényi-besenyői csata is a császáriak győzelmével végződött, ahol az összes magyar sereg 10%-a odaveszett. Felső-Magyarország kapuja, Kassa azonban nem adta meg magát Basta seregei előtt, aki december 5-én kénytelen volt Eperjesre vonulni. Ezzel lezárult a küzdelem első szakasza.

Ekkor már a magyar főurak és a nemesség nagy része békét kívánt. A békekötést az erdélyi fejedelemség önállóságának és a vallásszabadság elismerésének, illetve a magyar törvények megtartásának feltételéhez kötötték. Mátyás főherceg eközben a hadműveletek folytatását szorgalmazta, hiszen tartott tőle, hogy a felkelés átterjedhet a morvaországi és a cseh rendekre is. Bocskai István eközben külső szövetségesek megnyerésével és társadalmi bázisa kiszélesítésével igyekezett felülkerekedni az ellenségen. A lengyel Jan Zamoyskinak például ekképpen írt 1605 januárjában Kassáról: „Kérem, hogy mindenekelőtt idézze vissza emlékezetébe az ausztriaiak velünk és nemzetünkkel szemben megnyilvánuló kegyetlen természetét, mely boszszúvágyában már nem is rejtegeti, hogy a török háború tetszetős ürügyén a mi leigázásunk után Lengyelországot is a Mars-fórumra akarja vonszolni, régi törvénytelenségekre hivatkozva.”

A hajdúsereg átszervezéséhez is hozzálátott. Az összes magyarországi csapatok főparancsnokának Homonnay Bálintot, az erdélyi csapatok élére Gyulaffy Lászlót állította. Rhédey Ferenc az alsó-magyarországi, Segnyey Mihály a felső-magyarországi csapatok parancsnoka lett. A téli katonai hadműveleteket Bocskai indította meg. Rhédey 2000 hajdúval maga alá vonta egész Gömör és Kishont vármegyét, és a szentestét már Fülek alatt töltötték katonái. A felvidéki sikerek után rohamosan nőtt a sereg létszáma. Korpona bevétele után, február elejére Rhédey csapatai a Nyitra vára körüli falvakban állomásoztak, miközben Kollonich császári főkapitány csak a bányavárosokat tudta megtartani. Bocskai seregének többi része keleti és déli irányban támadott, ahol kezükbe kerültek az Erdélyt védő várak. Februárban megnyitotta kapuit a december óta körülzárt Fülek vára és Rhédey, Bocskai István parancsának engedelmeskedve, megindulhatott csapatai élén Pozsony felé, miközben Kollonich Érsekújvárra szorult vissza. Március végére a császári hadvezetés lemondott Felső-Magyarországról, így ekkorra a bányavidék nagy része Bocskai kezén van. Miután Basta csapatai kivonultak, már csupán Léván és Zólyomban maradt idegen katonaság.

A felkelés ekkorra társadalmilag is kiszélesedett, a rétegek közti egyensúly, illetve ellentmondás azonban már az 1605. április 20-án megnyitott szerencsi országgyűlésen is megmutatkozott. A 22 felszabadult vármegye követei és a főurak Bethlen Gábor javaslatára Erdély és Magyarország fejedelmévé választották Bocskai Istvánt, ezzel mintegy visszaállítva a korábban megszakadt állami egységet. Ezen az országgyűlésen először látunk példát arra, hogy létrejöhet össztársadalmi Habsburg-ellenes öszszefogás annak ellenére, hogy a rendek nem kívánták a török-tatár segédcsapatokat, s hogy csupán fizetség ellenében voltak hajlandóak szállítani saját hadaiknak. Itt éleződött ki erőteljesen a hajdúk és a rendek közti vita.

Bocskai tavaszi-nyári haditerve teljes egészében a Felvidékre összpontosít. Május elejére Basta és a császári haderők védekezésének központja Pozsony lett, amit Rhédeyéknek véres csaták árán sem sikerült megvívniuk, hiszen Basta passzivitásba vonult. Ez a védekező taktika azonban rányomta bélyegét az egész császári ellenállásra. Garamszentbenedek, Vác, Likava, Bitse, Sztercsén várai mind Bocskai seregeinek birtokába kerültek. A Csallóköz népe is megmozdult. Az itt szerveződött hajdúcsapatok Némethy Gergely hajdúkapitány vezetésével alsó-ausztriai portyára indultak, majd később a Dunántúlon toboroztak sikerrel. Ugyanez a csapat foglalta el Sümeg, Szombathely, Körmend, Kőszeg és Veszprém várait. A császári ellentámadás végül kiszorította Némethyéket a Dunántúlról, hiszen nem érkeztek meg megsegítésére a felkelők, mivel azok előbb Nyitrát, majd Érsekújvárt ostromolták.

Rhédey katonái Kicsindi Pál hajdúhadnagy vezetésével 1605. május elején kezdték a Forgách Ferenc püspök tulajdonát képező, 300 védővel rendelkező nyitrai vár ostromát. 800 lovas hajdú az alsóvárosból kiszorította a védőket, majd a felsővárost védő magyar hajdúk június 11-én kaput nyitottak előttük. Ezután Rhédey maga jött Nyitra alá, és megkezdte a fellegvár ostromát. Rhédey nekibuzdulása nem volt véletlen, hiszen április 22-én Bocskai neki adományozta Nyitra várát és a hozzá tartozó birtokokat. Az ostrom nehézkesen ment, annak ellenére, hogy a hajdúk még ostromtornyokat is építettek, amelyek azonban magasabbra sikeredtek magánál a várfalnál is, így meg kellett várniuk, amíg a várban levő nemesek és hajdúk megadásra kényszerítik a püspököt.

Sokkal több időt vett igénybe Érsekújvár ostroma, amely alatt Rhédey 10 000 fős hada állomásozott május elejétől, később Homonnay 6000 főnyi és Szinán pasa 10 000 főnyi harcosával kiegészülve. A várat 2000 német, magyar és vallon katona védte. Július 11-én volt az első roham, és többszöri nekifutásra sem sikerült célt érni. Rhédey Szinán pasa kimustrált ágyúit bevárva kezdett újra ostromhoz, ám a 7 darab ostromágyú oly gyengének bizonyult, hogy a vár földbástyáiban sem tudott igazán kárt tenni. Végül Mátyás főherceg parancsára október 21-én Homonnaynak adták át a várat, nehogy török kézre jusson.

Bocskai István számára, miután Erdélyben is fejedelemmé választották, 1605 őszére megérkeztek a török koronázási jelvények. Újvár megvívása után, novemberben megszűnt a háború Rudolf császár és a magyar rendek katonái között. Bocskai most már két ellenség semlegesítésével kívánta kivívni hazája békéjét. A béke feltétele azonban egy olyan szerződés, amelynek értelmében a császár befejezi a török háborút, az országban csak magyar katonaságot tart, betölti a nádori tisztséget, a magyar ügyeket csak magyar hivatalnokokkal intézi, visszaadja az elkobzott birtokokat, biztosítja a szabad vallásgyakorlást és elismeri az önálló erdélyi fejedelemséget.

1605 november-decemberében Korponán tárgyalják meg a rendek a fenti követeléseket. Az itt jóváhagyott, 15 pontba szedett béketervet a prágai udvar vonakodva fogadta, ám az osztrák és cseh rendek elégedetlenkedése, a parasztok lázongásai, és a küszöbön álló újabb török támadástól való félelmében Mátyás főherceg 1606. június 23-ára Bécsben elkészítette a béketervet, majd azt az országgyűlés és a hajdúk jóváhagyása után Bocskai is aláírta.

A Bocskai-felkelésnek, úgy gondolom, évszázadokon átnyúló hozadéka volt, hiszen 100 esztendővel később Rákóczi, 250 esztendő múltán pedig Kossuth és Görgei mind harcászati, mind politikai szempontból követendő példát találhattak benne. Bocskai pályáját követve az ember egy ravasz róka, egy jó hazafi, hazájáért és céljaiért a köpönyegét gyakran forgató, de eredményes politikus és hadvezető képét vázolhatja maga elé.

Meglátásom szerint méltatlanul keveset foglalkozunk Bocskai személyével, illetve a nevével fémjelzett felkeléssel, annak ellenére, hogy Magyarország és Erdély függetlenségéért küzdött. Csupán kívánhatjuk magunknak, hogy korunk történelemformálóira se a jelenben megkérdőjelezhető tetteik, hanem az elért eredményeik alapján emlékezzenek majd, ugyanúgy, ahogy most mi Bocskai Istvánra emlékezünk.