A biológián túl

Hogy testünk (és az arról való gondolkodás) nagy változásokon ment keresztül az idők során, azt nem nehéz belátni. Thomas Laqueur, A testet öltött nem című könyvében például izgalmas példákkal szemlélteti azt, hogy a testről való gondolkodás sosem volt elválasztható az adott kor kulturális és politikai közegétől. Ilyen szemléletes eset például a nemi szervek elgondolásának példája: sokáig tartotta magát az a nézet, miszerint voltaképpen egy nem létezik csak, a férfi – a női test pedig nem más, mint az előbbi tökéletlen mása – nemi szervei is ugyanolyanok, csak éppen befelé nőttek. A nemek különbözéségének gondolata csak a 18. (!) században kezdett megerősödni; addig a petefészeknek például még csak saját neve sem volt.

Laqueur ehhez hasonló példák sokaságára lelt történeti elemzései során és ezeket tanulmányozva adódik a kérdés: a női nem konstitutív, lényegi magjaként hirdetett termékenység, utódnemzés lehet-e más mint kulturálisan meghatározott jelenség. Természetesen senki sem tagadja, hogy a férfiakkal ellentétben a nők tudnak gyereket szülni (az anyag létezését azért még a legmerészebb posztstrukturalisták sem tagadták), ám az, hogy kizárólag e mozzantra építjük a női nem lényegét, már igenis politikai kérdés. Ennek következtében a női test egyszerűen a reprodukció és az ahhoz vezető szexualitás reprezentációjává silányul – a hagyományos testkép a nőt mint szexuális tárgyat reprezentálja, ami mélyreható következményeket von maga után. Többek közt erre a diszkurzív gyakorlatra épül a nőket elnyomó többi társadalmi mechanizmus, a munkaerőpiactól kezdve a kultúrán és ízlésen keresztül egészen a nemi erőszak példátlan gyakoriságáig. 

Mi a teendő tehát ebben a helyzetben, hogyan lehet kicselezni a lealacsonyító, elnyomó hatalmi struktúrákat? Lehetséges válaszokból szerencsére nincs hiány, az egyszerűség kedvéért most három alternatíváról szólnék röviden. Az egyik szerint a női test újradefiniálása a feladat. Szembe kell menni a nőket eltárgyiasító diskurzussal és a női testet a kulturálisan meghatározott szépségideál ellenében kell reprezentálni. Röviden: le a mély dekoltázzsal, a rövid, szűk szoknyával és a többi szexista praktikával – engedtessék meg a nőknek is, hogy ne állandóan mint szexuális objektum jelenjenek meg. Az angolszász gyökerező, ún. queer elmélet ellenben úgy véli, hogy önmagában a férfi-nő kategóriában gondolkodás is az elnyomó, heteronormatív rendszer fenntartására szolgál, így az ellenállás gócai az abnormálisnak tekintett testek lehetnek – tehát sem a „nő”, sem a „férfi” kategóriájába nem tartozó transzvesztiták, hermafroditák, nemváltók és nemtelenek. Végül a téma egyik legnagyobb szaktekintélyének számító (a címben is megidézett) Judith Butler a paródia fontosságát hangsúlyozza. Azt állítja, hogy a nem elsajátítása nem egyszeri döntés kérdése, hanem állandó tanulási és gyakorlási folyamat (ezt ő performatív aktusnak nevezi). Ez azt eredményezi, hogy az ember nem léphet ki a neméből, nem cserélgetheti a nemét úgy, mint a ruháját, hanem csak egy dolgot tehet: a paródia eszközével mutathat rá a nemiség konstrukciójának abszurditására.

A fenti példákkal arra kívántam rámutatni, hogy az a mód, ahogy a testről gondolkodunk, nagyban befolyásolja azt is, ahogy a nemről gondolkodunk. Az út a nők szerepének újraértelmezéséhez tehát a testükről való gondolkodás újraértelmezésén keresztül vezet. (szjr)