A betegnek éreznie kell, hogy érte vagyunk

El fogjuk érni, hogy a betegek bizalommal jönnek majd ideSomogyi Tibor felvételeNem tagadja, annak ellenére, hogy a sikerek mellett kudarcok és személyes tragédiák is érték a kórházban, legfőbb célja az intézet hírnevének javítása. Nem egyedül fog neki, hanem a változásokat támogató kortársaival.

Nem vegye sértésnek, de ha a régióban élő ismerőseim, kollégáim kórházi kezelésre szorulnak, azt mondják, gyógyuljanak bárhol, csak Dunaszerdahelyen ne! Tud erről?

Azt tudom, hogy ami rossz, azt házon belül kell orvosolni, a problémákat helyben kell megoldani. Mert kár tagadni, az efféle hír préritűzként terjed, kihat a vétlenekre is. Alapkövetelmény az őszinte véleménycsere, mert a bírálatból is tanulni lehet. Fontos szembe nézni a hibáinkkal, s közösen, egy emberként tenni azért, hogy kórházunk betegorientált intézménnyé váljon. A sikereket sem szabad elhallgatni, noha a mi szakmánkban a siker természetes alapkövetelmény. Ám legyen egyben természetes az erkölcsi, anyagi elismerés is.

Mi késztet egy 41 esztendős befutott sebészt arra, hogy megpályázza az igazgatói posztot egy olyan kórházban, amely tetemes adósságot görget maga előtt?

Jó kérdés, sokan feltették már. Mivel itt váltam orvossá, mindkét szakvizsgára a kórházban készültem fel, ismerem a kollégákat, s nem utolsósorban a korombeliekkel számtalanszor feszegettük, mit kellene tenni annak érdekében, hogy javuljon a helyzet. Gondoltam, most itt a bizonyítási alkalom. Van itt egy fiatal, lokálpatriotizmussal is megáldott csapat, akikkel végre lehet hajtani a változásokat. El fogjuk érni, hogy a betegek bizalommal jönnek majd ide, mert tudni, érezni fogják, hogy értük vagyunk. El fogjuk érni, hogy kórházunk neve jól csengjen.

A beteg elvárja, hogy mindenki a lehető legtöbbet tegyen gyógyulása érdekében. Ha úgy érzi, személytelenül közelednek hozzá, panaszkodik, a kórház rossz hírét kelti.

Noha az alkalmazottak és a betegek viszonyának javítása nem kerül pénzbe, gyakran nem is a gyógyítás menete, hanem ez az oka az elégedetlenségnek. Általános jelenség, hogy a panaszkodók köre bővül, bár gyakran nem a kórház a célpont. Intézetünknek nem csak fekvő osztályai vannak, a rendelőintézet, noha önállóként üzemel, az ellátás szerves része. Előfordul, hogy a szakorvosok munkájával elégedetlenek a betegek, mégis a „kórházat” szidják, pedig ez nem a mi asztalunk. Állítom viszont, nem minden rossz, ami házon belül történik, bár sok mindent át kell értékelni, a beteg kényelme, komfortja érdekében. Gondolok itt a kivizsgálások menetére, a felvételi rendszerre, vagy akár a jobb eligazodásra, mert hiszen a kórház egy labirintus. Meg kell oldani, hogy úgy mint másutt, nálunk is recepciós pult mellől segítsük az emberek tájékozódását. A betegek amúgy is nehéz helyzetben vannak, félnek, mi lesz velük, megnyugtatásuk megfelelő hangnem, emberség, kommunikáció kérdése. Ez az, amit minden egyes dolgozótól egyformán megkövetelek. Ki merem jelenteni, nálunk jó körülmények várnak a betegekre. A két új szárnyban 2-3 ágyas összkomfortos kórtermekben vannak, de el kell ismerni, vannak jobb ellátást nyújtó osztályok, és vannak, ahol a szakmai színvonalat sürgősen emelni kell. Akár szaktekintélyek idecsalogatásával. Fel kell vállalni azt is, hogy ha mi nem tudunk többet tenni a betegért, átirányítjuk egy felszereltebb intézetbe.

Sajnos, a gyakorlat nem ez, holott a beteg a biztosan értékelné az igyekezetet, a segítő szándékot, s amint javulna állapota, sietne vissza az anyakórházába.

Az első lépéseket megtettük, nem hagyjuk, hogy a beteg eltévedjen az egészségügyi ellátás útvesztőiben, nemcsak tájékoztatjuk, hanem intézkedünk is. Hinni szeretném, hogy ezzel megerősödik kórházunkkal szembeni bizalma.

A kórház üzemelése és anyagi helyzete nem választható el egymástól. Biztos abban, hogy a régiónak kilenc osztályos intézetre van szüksége? Nem kellene módosítani az összetételen, nem tervez létszámleépítést?

Megbízott igazgatóként felvázoltam az elkerülhetetlen változásokat. Júliusban behoztuk a kórházba a felbári geriátriát, miközben csak három alkalmazottól váltunk meg. Javult, 60 százalékról 83-ra emelkedett az ágyak kihasználtsága, bár a betegek esetleg úgy érezhetik, hogy Felbáron kényelmesebb volt az elhelyezésük. Fontosabb ennél azonban, hogy javultak a betegellátás szakmai körülményei, megszűnt a kényelmetlen vizsgálatokra szállítás, amivel körülbelül havi 250 ezer koronás megtakarítást értünk el. Tudjuk persze, hogy a kórház a jelenlegi felállásban, 450 ággyal és 850 alkalmazottal, nem lehet életképes, a következő időszakban át kell értékelni a munkaköröket. Hangsúlyozni szeretném, szó sincs tömeges elbocsátásokról, nem történhet meg, hogy valakiről nélküle döntünk. Gazdasági követelmény beleférni a keretbe, továbbá meg kell állítani a betegelvándorlást éppúgy, mint az eladósodást.

Ha jók az értesüléseim, havi 4 millió koronával kapnak a szükségesnél kevesebb pénzt.

A normális üzemeléshez 20 millió koronára van szükségünk, az egészségbiztosítók jelenleg 16 millióért rendelnek tőlünk szolgáltatásokat. Hiszem, hogy amint bebizonyítjuk, képesek vagyunk munkánk színvonalának emelésére, megemelkedik a munkánk ára is. Bebizonyítjuk, hogy alkalmasak vagyunk az összetettebb feladatok elvégzésére is, gondolok itt az egynapos sebészeti beavatkozásokra. Egyelőre a belső tartalékok kiaknázása a cél, de figyelembe vesszük a lakossági igényeket is. A kismamák hamarosan választhatnak nálunk a szülés bármelyik alternatív formája közül, igaz, a többletért, a külön szobáért, vagy a vízben szülés lehetőségéért fizetniük kell. Pozsony közelsége előnyt jelenthet, reméljük, kezdeményezésünk majd ide vonzza a kismamákat. Más osztályokon lehetőség szerint ugyancsak egyágyas, kényelmesen berendezett kórtermeket alakítunk ki. Többen jelezték, szükségük lenne a nyugalomra, s ezért fizetni is hajlandóak. Vannak persze osztályok, amelyekre akkor is szükség lesz, ha nem lesznek nyereségesek, gondolok a gyermekosztályra, de olyanok is, ahol ésszerűsítésre van szükség. A rendelőintézetben is változásokat tervezünk, a kihasználatlan helyiségeket bérbe adjuk. A jelenlegi bérlőkkel már megegyeztünk a bérleti díjak emelésében, a nyersanyag- és gyógyszervásárlást is észszerűsítjük, hiszen a kis pénz is pénz. Tudatosítani kell, hogy csakis a szakmai színvonal emelése hoz több pénzt a konyhára; ha több betegünk lesz, több pénzt kapunk a biztosítóktól.

Egy sebész akkor sem teszi le a szikét, ha beül az igazgatói székbe. Hogy hangolja össze a két tevékenységet?

Reggelente a munkanapom a sebészeti osztályon kezdődik, részt veszek a megbeszélésen és a rendelőt se kerülöm el. Ezután Marika néninél, aki nyugdíjaskorú ápolónő és én évekkel ezelőtt a pótmamámnak neveztem ki, megiszom a reggeli kávémat. A sebész-főorvos osztja be az orvosokat a műtétekre, én nemcsak operálok, hanem aszszisztálok is. Ha pedig nem műtök, igazgatóként teszem a dolgom. Munkaidőről nem beszélhetek, rendszerint késő estig bent maradok a kórházban, kivétel a szerda délután, amikor a kollégákkal focizunk. Természetesen ezt nem panaszként mondom, pontosan tudtam, mibe vágok bele.

Gyakran tapasztalhatjuk, hogy amint ismerőseink közül pozícióba kerül valaki, jócskán megváltozik. Vagy ha nem ő, akkor a környezete.

Azt hiszem, szót tudok érteni mindenkivel, nemcsak a korombeliekkel, hanem a fiatalabbakkal és az idősebbekkel is. Őszinteséget várok el a barátaimtól és a kollégáktól is. Arra kértem őket, ha megváltozna a viselkedésem, figyelmeztessenek. Biztosan vannak és lesznek ellenségeim, bár az volna az ideális, ha valamennyien kizárólag a betegek, a kórház érdekeit néznénk. Az új kormányok száz nap türelmi időt kérnek a lakosságtól, nekem is szükségem van erre az időre. Bár szeretném hinni, hogy máris jobb a közhangulat, látható jelei vannak a pozitív elmozdulásnak. A gyorsmentőt említeném, bár ez nem az én érdemem, a sürgősségi hívások júliustól a dunaszerdahelyi központba érkeznek. Ha érvénybe lépnek a reformtörvények, nemcsak So-morján, hanem Nagymegyeren is lesz egy mentőállomás. Foglalkoztat az is, hogyan lehetne elérhetőbbé tenni az egészségügyi ellátást a Kis-Csallóközben élők számára, megkezdődött a kórházon belüli munka jobb összehangolása, a laboratóriumi vizsgálatok rendjének és a pazarlás csökkentése érdekében az osztályok gyógyszerrendelési szokásainak szabályozása, és még sorolhatnám. A barátok, ismerősök segítségének köszönhetően némileg rendezettebb lett a kórházat körülölelő park, és megkezdődött az intézeti informatikai rendszer alapjainak lerakása. Nem titok, a múltban alig volt számítógép a kórházban, most minden osztályon van egy, 24 órás világháló-hozzáféréssel. Ha bebizonyítjuk alkalmasságunkat, mód lesz talán arra is, hogy a cukorbetegek rémének tartott diabetikus-láb kezelésére külön rendelőt nyissunk. Tudatosítom, hogy olykor darázsfészekbe kell nyúlnom, de hiszem, hogy hamarosan mindenki „magáénak” érzi a kórházat. A kollégák éppúgy, mint a régió betegei.