80 éves (lenne) a Prágai Magyar Hírlap

Márai Sándor, Egri Viktor (felül), Győry Dezső és Mécs László is publikált a Prágai Magyar HírlapbanM. Nagy László reprofotói /3/ és képarchívum 1922 júniusától a Prágai Magyar Hírlap lett a csehszlovákiai magyarság legerősebb sajtóorgánuma. Tudatos nemzeti kisebbségszemléletet hozott és a felvidéki magyar irodalmi kritikai [sic!, helyesen nyilván irodalom kritikai] kibontakozásában hézagpótló történelmi szerepet játszott. A Prágai Magyar Hírlap annyira átalakította és kiépítette a kisebbségi szellemi öntudatát, hogy a lap nélkül el sem tudnók képzelni a kisebbség két évtizedes politikai és szellemi fejlődését – írja a rendszerezés igényével elsőként fellépő csehszlovákiai magyar irodalomtörténet, az ĺgy tűnt el egy gondolat (1940) szerzője, KEMÉNY [G.] GÁBOR. Kemény Gábor könyve úttörő jellegű, nehezen megkerülhető szakmunka, mely azonban nem mentes a főhatalomváltás okozta eufória esztétikailag (utóbb) nehezen megítélhető szólamaitól. Vajon a fentebbi állítás is csak egyike volna e túlzó megnyilvánulásoknak? Bizonyosan állíthatjuk, a monográfia szerzőjének nem kellett jobban megnyomnia tollát ezen állítás leírásakor, a PMH-ról való (végre már nem mellé)beszélés nélkül nem lehet érvényesen szólni a két világháború közötti időszak kisebbségi magyar politikájáról, közéletéről, kultúrájáról, de még sportjáról sem, hisz az első „republikában” a sportélet is nemzeti(ségi) alapon szerveződött.

Vagy a fenti mondat, a PMH jelentőségének hangsúlyozása csak bölcsészkari overdrive lenne? Hisz PMH-monográfiát vagy bibliográfiát sehol sem lel az érdeklődő. Részlettanulmányok ugyan készültek már, melyekre mi is támaszkodunk, azonban még senki sem vette a fáradságot, hogy a mázsányi anyagot teljes egészében feldolgozza.

Ezt mi sem tettük meg, így nincs mit mások szemére vetnünk, azonban a Prágában fellelhető, sajnos, nem teljes anyagot átlapoztuk, s kritikatörténeti szempontunknak megfelelő, tömör bibliográfiát készítettünk. ĺgy pertinenciánknak számos egyéb – bizonyára roppant érdekes – cikk áldozatul esett. Vagy mégsem?

Tisztelet a PMH eddigi összes kutatójának, de ők javarészt az irodalomtörténeti vonatkozásokat keresték a lapban, s könnyen elsiklottak olyan – az irodalomtörténeti kutatás szempontjából valóban lényegesnek nem mondható – írások mellett, mint az óceánrepülő Lindbergh családjának későbbi tragédiája; a filmekben napjainkig továbbélő Clyde Barrow (a Bonnie és Clyde néven elhíresült gengszterpáros férfi tagja) szitává lövése; a Sacco és Vanzetti kivégzése körüli politikai bonyodalmak Amerikában; sarkkutató- és sztratoszférarepülő-expedíciók tündöklése és bukása; a szepsi emberevő (!) cigányok monstre bűnpere. Vagy ott vannak a hirdetések, melyek nélkül szintén nehezen képzelhető el egy napilap. A PMH könyvvásárának gazdasági, szépirodalmi, vagy éppen ifjúsági könyvkínálata mellett jól megfért az „egészségügyi gummi” és az autógumi reklámja. A jelenlegi magyar tanszéktől pár kapualjnyira angyalcsinálók vertek tanyát, megbízható nőgyógyász kínálta teljes „discretioval” minden szolgáltatását, nehéz esetekben is. A Hybernská utcában, ahol most a komparatisztika tanszék és az egyetemi számítóközpont is helyet kapott, hatalmas kivándoroltatási ügynökség bújt meg, utazási irodának álcázva olcsó hajójegyeket kínáltak a világ minden tájára. S voltak persze hatalmas, egész oldalas hirdetések is, mint a Škoda Műveké vagy a Baťáé. S itt már nehezen tudunk elvonatkoztatni a politikai kapcsolatoktól, hisz marketingszempontból nem a legjobb fogás egy potenciálisan „csak” 1 millió emberhez (tehát 12 millióhoz nem) szóló lapban a mai árakkal összevetve arányosan horribilis összegért teljes újságoldalon hirdetni.

Ma egy napilap megjelentetése, úgy véljük, elsősorban gazdasági, s csak másodsorban politikai kérdés. 1922-ben viszont több volt mint politikai kérdés: politikai tett volt, olyan, amely egy egész népcsoport sorsát képes befolyásolni. Mert noha a fiatalon tragikusan elhunyt ÖLVEDI LÁSZLÓ állításának – „a kommün bukása után a lélekmérgezők százai árasztották el a Felvidéket, befurakodtak a sajtóba, a bécsi emigráns központ központi és vidéki orgánumai a megszállókkal karöltve, sőt azokat felülmúlva, megkezdték hadjáratukat minden ellen, ami magyar” – talán fölös indulatával nem feltétlenül kell egyetértenünk, az kétségtelen, hogy létező jelenségre hívta fel a figyelmet. Az őszirózsás forradalom és a Tanácsköztársaság bukása, Horthy Miklós hatalomátvétele után októbristák és kommunisták ezrei hagyták el az országot, és sokuk éppen Csehszlovákia felé távozott.

Ezek elsősorban a Kassai Napló, s a Bécsi Magyar Újság körül leltek szellemi menedékre, s írásaikkal eleinte határozott sikereket értek el, hisz javarészt jól képzett publicisták, szerkesztők voltak. Később pedig, a belviszonyok megszilárdulása után az aktivista sajtóban – elsősorban A Reggel (1921–1933, majd a második Magyar Újság (1933–1938) szerkesztésében – játszottak fontos szerepet. S a „gond” a felvidéki magyarság részéről nem elsősorban munkájuk minőségével volt, hanem azzal a ténnyel, hogy az aktivista sajtó a hirtelen kisebbségbe szakadt népcsoport egyedüli reményéről, a Horthy-Magyarországról állandó jelleggel dehonesztáló módon nyilatkozott meg, s nemegyszer a masaryki (ál)demokrácia (olykor gátlástalan) kiszolgálójává vált. Ezt az államilag is finanszírozott szakmai fölényt a helyi, nemegyszer dilettáns lapok nem tudták ellensúlyozni. A két ellenzéki pártnak profi sajtóra volt szüksége.

1922. június 1-jén hagyta el a nyomdát a PMH első száma. S abban, hogy a lap létrejött, a besztercebányai ügyvédnek, PETROGALLI OSZKÁRnak (aki a két magyar párt központi irodáját vezette) elévülhetetlen érdemei voltak. A már említett Kemény Gábor írta a fiatalon elhunyt, jó nevű rétor-publicistáról: „Ő hirdette először tudatosan, hogy a ködfátyolként magunk elé húzott ábrándvilágból csakis rendszeres, mindent felmérő kisebbségpolitikával lehet határozott fejlődés irányába kilábolni.” Petrogalli Oszkár bizonyára kiváló személyiség lehetett, a szigorú filológus, FILEP TAMÁS GUSZTÁV mégis a PMH indulásakor kezdetleges színvonaláról beszél, s azt mondhatjuk, jogosan. A pénz együtt volt, az irányvonal adott volt, s invenciózus törekvésekben sem volt hiány, de úgy érezzük, ez nem mindig párosult kellő szakmai elmélyültséggel, tudással. Ezt a Debrecenből Eperjesre, majd Kassára került hírlapíró, DZURÁNYI LÁSZLÓ főszerkesztői gyakorlata hozta meg. Egyértelmű, hogy a lap munkatársi gárdája Dzurányi László regnálása idején volt a legszélesebb, a radikálisan balos írókat leszámítva bárki publikálhatott hasábjain. Ez valószínűleg a lap mögött álló, klasszikus liberális szellemet képviselő SZENT-IVÁNY JÓZSEFnek volt köszönhető; nagyjából erre az időszakra esnek ugyanis aktivista törekvései.

Dzurányi helyzetét, noha rangos munkatársi gárdát toborzott össze, a szlovák és cseh sajtó nem könnyítette meg, sőt, eleve belekényszerítette az ellenzéki beszédmódba. A lap becsületére legyen mondva, az arcukba dobott kesztyűt felvették, a cseh kormánypolitikát mindvégig támadták, s előnyös külkapcsolataikat felhasználva következetesen hangoztatták, hogy a csehszlovák állam demokratikus alapelvei a kisebbségekkel szemben nem (mindig) érvényesülnek. (Na de mit értek vele, ha a cseh nyelvű közegben ezt magyarul hangoztatták? – merülhet fel jogosan a kérdés. Nos, az illetékes helyeken valaki nagyon jól tudott magyarul, ugyanis rendszeresen megtörtént, hogy cenzúrázták vagy elkobozták a lapot, 1933-ban és 1934-ben pedig – a Köztársaság védelméről szóló törvény értelmében 3-3 hónapra betiltották megjelenését.) De nemcsak az államalkotó „csehszlovák nemzet” sajtója, saját – sajnos két – pártja is megnehezítette Dzurányi helyzetét. Tekintve, hogy lapja egyben a politikai elit centruma is volt, a két párt ellentétei is itt mutatkoztak meg. Ezeket feldolgozni, úgy, hogy a PMH által hirdetett magyar egységfront kialakítására való törekvés ne sérüljön, nem volt egyszerű feladat. Bár ebben a munkában a később sajnos pártérdekek kiszolgálójává váló FORGÁCH GÉZA értő szekundánsnak bizonyult. S a már említett rangos munkatársi gárda pedig olyan nevekből állt mint SZVATKÓ PÁL, NEUBAUER PÁL, DARVAS JÁNOS, SZIKLAY FERENC, VÉCSEY ZOLTÁN, GYŐRY DEZSŐ, hogy csak néhányukat említsük. S ha a lapban közlő valamennyi költőt, írót, értelmiségit fel szeretnénk sorolni A[lapy Gyulá]tól Z[erdahelyi József]ig, az legalább két A4-es oldalt tenne ki, s olvasóim sem bizonyosan vennék a fáradságot, hogy átrágják magukat az így elkészült katalóguson (melynek azonban majd egy szakmunkában feltétlenül szerepelnie kell). Lévén magam is literátor, mielőtt még a végsőkig kitartókkal megosztanék pár bulvárjellegű információt Szüllőről, Horthyról, a Ducéról, az üstökös csóvájáról és Afganisztánról meg a vonatokról, hadd említsem a lap néhány elévülhetetlen irodalmi-irodalomtörténeti érdemét.

A gondos filológiai feltárásnak köszönhetően ma már közhelyszerűnek tűnik arra utalni, hogy kezdetben – intézményrendszer és infrastruktúra híján – a napilapok adtak teret a szépirodalomnak is. A korabeli gyakorlatnak megfelelően a PMH rendszeresen közölt verseket, igaz ugyan, hogy többségben voltak a TELEK A. SÁNDORok és TAMÁS LAJOSok versei, de olvashatunk itt költeményeket KOSZTOLÁNYI DEZSŐtől, MÉCS LÁSZLÓtól, MÁRAI SÁNDORtól is.

A második oldal alján, a vonal alatt folytatásos regény jelent meg, a szerzők közt REMARQUE-ot, MÓRICZot és SZÁNTÓ GYÖRGYöt egyaránt ott találjuk. S a folytatásos regények terén egy újabb filológiai érdekesség: VÉCSEY ZOLTÁNnak, a kiugrott premontrei papnak – aki a sakkrovat gazdája is volt, s a természettudományos ismeretterjesztés terén fontos szerepet töltött be – a lap 1932-es évfolyamában jelent meg a Páter Laurentius titka című krimije, mely azóta is „újságsírjában” fekszik.

A Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársának, Mészáros Tibornak a jóvoltából nemrégiben készült el a Márai-bibliográfia. A Kassáról elszármazott író rendszeres munkatársa volt a lapnak, még a Dzurányi távozását követő „kerszoc tisztogatás” után is. „Párisi” jegyzetei, tárcái üde színfoltot jelentettek a lapban, mert Márai a világgazdasági válságot és egy párizsi mulató bezárását ugyanazzal a könnyed eleganciával kommentálta.

A hirtelen, egyszerre csak a semmiből ott termő határ véget vetett annak a Krúdy által is megörökített boldog időszaknak, mikor a gyorsvonatok hozták-vitték a felvidéki polgárt a pesti színházakba. A határ visszatartotta a minőségi magyar sajtót is, de ez esetben a háromnyelvű felvidéki citoyen cseh vagy német lapok után nyúlt. De a színház esetében, bármennyire is nem akarta beérni a finoman szólva nem mindig első osztályú szlovákiai magyar színházi törekvésekkel, ugyanezt nem tehette meg. Hogy legalább olvasmányélménye legyen a pesti színházi világról, erről SÁNDOR IMRE, SZOMBATHY VIKTOR és EGRI VIKTOR gondoskodott.

A máig nem tisztázott körülmények közt elhunyt Neubauer Pál a bölcseleti irányzatok, a zenetörténet, a nyugati művészeti törekvések és a kortárs irodalom terén egyaránt megnyugtató biztonsággal mozgott. Neubauer – aki pedig megtehette volna, hogy csak „nagy” dolgokkal foglalkozzon – éppen olyan nagy odafigyeléssel, törődéssel, szakértelemmel fordult az elsőkötetesek felé, vagy taglózott le dilettánsokat, mint amilyen egyenrangú partnerként ismertette Babits irodalomtörténetét.

S mindenképpen szólnunk kell még – igen, így akartuk kezdeni a következő mondatot. De aztán beláttuk a „mindenképpen szólás” lehetetlenségét. Mert mindenképpen szólnunk kéne arról, hogy Forgách Géza előírta Sziklay Ferencnek, mit írjon a pártszimpatizáns költőkről; a Rezsőkről, PEÉRYről és SZALATNAIról, akik ott tüsténkedtek a Sarló és a csehszlovákiai magyar cserkészmozgalom körül; SCHÉRER LAJOSról, hisz „A Mi Lapunk”-jának kivégzését a PMH hasábjain is követhette az olvasó; olyan irodalomszervezőkről, programadókról, mint Győry Dezső vagy Szvatkó Pál; szólni Móricz Zsiga bácsiról, a felvidéki ifjúság nagy barátjáról; DARKÓ ISTVÁNról, aki méltatlanul későn kapott kismonográfiát; és akkor még politikusainkat nem is említettem, pedig a STEINERtől ESTERHÁZYig terjedő paletta ugyancsak kínál elemeznivalót. Mindez azonban szétfeszítené a jelen írás kereteit. Mikroelemzések vagy felületes gyorsfényképek készítése helyett zárásként hadd osszunk meg türelmes olvasóinkkal néhány hírmorzsát, melyet bibliográfiakészítés közben valamiért érdekesnek találtunk, s feladat szigorú normativitásához méltán illő „kockás” füzet hátlapjára másoltunk. Ezek némelyike arról győzött meg, hogy a nap alatt tényleg nincs sok új.

1927-ben, mikor Boldet mesterséges körülmények között előállította az üstökös fénycsóváját, a németországi vonatok 90 km/h sebességgel közlekedtek. A Komárom és Pozsony között száguldó „Csallóköz expressz” ma nem éri el ezt a sebességet.

Egy napszámos Horthy Miklóst kérte fel, hogy legyen huszonkettedik (!) gyermekének keresztapja. A kormányzó elvállalta a felkérést, a keresztelőn a főispán képviselte.

A „mi” Szüllő Gézánk is keresztapa lett, mégpedig 1930-ban (is). Egy szlovák földműves kérte őt fel erre a szerepre, a népek barátságának jegyében. Szegény atyafit emiatt többször megfenyegették.

1934-ben megbukott Mussolini fia. Az olasz diktátor magához rendelte a tanítónőt, aki – mondanunk sem kell – halálra vált a meghívástól. A Duce kedélyesen elbeszélgetett vele, és megdicsérte, hogy pártatlanul osztályozott.

Egy szomorú, aktualizálható probléma (1929. I. 31.): Afganisztán rejtelmei. Elveszett két európaiakkal telt brit óriás-repülőgép? Ha valóban Afganisztán áll(t) a szeptember 11-i események mögött, akkor kérdezem én, mi változott?

A két világháború közötti kisebbségi önismeret hiteles letéteményese a PMH. Művelődés- és politikatörténetünk látványos foghíja feldolgozatlansága, s e téren nem vagyok optimista. A legtöbb kutató beéri a már közhelyszerűen ismert részek idézésével, illetve mások kutatási eredményeinek kommentálásával, pedig a még olyan kis szegmenst felölelő rétegvizsgálat, mint e sorok írójának három hónapos „búvárlata” is afelé mutat, hogy nagyon sok fontos adatot, érdekességet rejt még magába a köbméternyi folyóirattömeg.