1989 – az egyetlen őszintén közös ünnep

A bársonyos forradalom nem légüres térben zajlott, a geopolitikai változások, a környező országokban végbement enyhülés mind alapvetően hatott a csehszlovákiai eseményekre. Ezzel együtt: ha a hazai lakosság nem lett volna elégedetlen a rendszerrel, mindez kevés lett volna a forradalom sikeréhez. A kommunista rezsimek második világháború utáni közép-kelet-európai térnyerése értelmezhetetlen a szovjet befolyás figyelembe vétele nélkül. A térség országainak többségében szovjet beavatkozás nélkül nem győzhettek volna a kommunisták, a korábbi forradalmi események (1956, 1968) pedig világosan megmutatták, hogy a rendszer csak addig tartható fenn, amíg kívülről hathatós segítséget kap. Ha Moszkva úgy dönt, hogy feladja a térséget – vagy összeomlik a szovjet rendszer –, a csatlós kommunista rezsimek is pillanatok alatt eltűnnek. FenntarthatatlanEzzel sokan tisztában voltak, ám azt nem lehetett látni, a fordulat mikor következhet be. Addig, hogy a térség kikerüljön a szovjet-orosz befolyási övezetből – vagyis, hogy sikeres forradalmakra, rendszerváltásokra kerülhessen sor –, több dolog vezetett el, és ezek közül hármat feltétlenül ki kell emelni. Egyrészt, a rideg tervgazdálkodási rendszer hosszú távon fenntarthatatlan volt – ennek bizonyítéka, hogy az utóbbi húsz évben a továbbra is fennálló kommunista diktatúrák is gazdasági rendszert váltottak (Kína, Vietnam), amelyik pedig nem, az totálisan elszegényedett (Észak-Korea). Másrészt, a kommunista országok ellenőrzése is komoly forrásokat emésztett fel – több államban százezres szovjet haderők állomásoztak „átmenetileg” –, még úgy is, hogy Moszkva, amennyire csak lehetett, igyekezett gazdaságilag élősködni a baráti rendszereken. Nagyon sokba került a Szovjetuniónak az afganisztáni kaland, valamint az amerikaiakkal vívott fegyverkezési verseny is. Harmadrészt pedig kulcsfontosságú volt, hogy a Kremlben az ortodox Brezsnyev halálát követő pár éves „gerontokrácia” után a politbüro egy fiatal reformkommunistának adott esélyt. Mihail Gorbacsov pedig nekilátott a korábbi viszonyokhoz képest forradalmi peresztrojkának. (Igaz, rá is érvényes: amikor 1985-ben hatalomra lépett, aligha gondolta, hogy politikája pár év alatt hova vezet.) Főként az utóbbi évek putyini geopolitikáját látva értékelődik fel a gorbacsovi szemléletmód, mutatva, hogy ez a hagyományos moszkvai érdekpolitikával élesen szemben álló hozzáállás volt. A nyolcvanas évek vége így egyfajta „ablak” a történelmi idősíkon, amikor vérveszteségek nélkül ki lehetett ugrani az orosz-szovjet érdekzónából. Párhuzamos utakonAz 1989-es összeomlás egyik oka, hogy nem volt tömegbázisa a rezsimnek, már senki sem hitte, hogy megreformálható. Míg az ötvenes-hatvanas években a szocialista rendszereknek volt valós támogatottsága (igaz, nem többségi), és minden országban százezerszámra találhattunk olyanokat, akik őszintén hittek a kommunista eszmékben, a levert forradalmak és reformmozgalmak, valamint a brezsnyevi politika kiürítette a rendszert. Hiányzott a belső kohézió, s az embereket már a szociális politikával sem lehetett lekenyerezni – főként, mert nem volt rá forrás, s mert a nyugati médiából mindenki érzékelhette, hogy az oly sokat kárhoztatott kapitalista rendszerben sokkal jobban él az átlagember, mint itt. A közép-európai rendszerváltásokban csak az eredmény volt azonos, a hozzá vezető utak alapvetően különböztek. A rendszerváltásban „élen járó” Magyarországgal és Lengyelországgal ellentétben Csehszlovákiában a kommunisták még 1989 őszének elején is teljes szigorral ellenőrzésük alatt tartották a gazdaságot és a társadalmat. Magyarországon folyamatos volt az enyhülés, olyannyira, hogy 1989 nyarán már hivatalosan átvágták az akkor egyébként már nagyrészt nem létező vasfüggönyt, meg lehetett tartani a forradalmár Nagy Imre és társai nyilvános újratemetését, sőt, a szovjet haderő távozását és egy plurális rendszer bevezetését lehetett követelni. Lengyelországban 1989 nyarán már – igaz, csak félig-meddig – szabad választásokat tartottak, és elsöprő győzelmet aratott a Szolidaritás: az általuk megszerezhető összes helyet elvitték. Csehszlovákiában viszont hiányzott a nagy tömegmozgalom, és hiányoztak a párton belül valós súllyal bíró reformkommunisták, akik partnerek lehettek volna az enyhülési folyamat beindításában. A CSKP-ban az 1968-as prágai tavasz leverésében asszisztáló dogmatikusok voltak vezető pozíciókban. Még egy fontos dologban különbözött a csehszlovák helyzet mind a magyartól, mind a lengyeltől. A kommunista rendszer nemcsak diktatúra volt, hanem szovjet-orosz megszállás is. A magyar és a lengyel társadalomnak alapvetően negatív történelmi tapasztalata volt az orosz beavatkozásokkal, ám ez hiányzott a szlovák és főként a cseh társadalom esetében. Gyors összeomlásA rezsim represszív mivolta, valamint az ellenzék széttöredezettsége – Csehországban a polgári, Szlovákiában a katolikus ellenállási mozgalmak voltak erősebbek – és viszonylagos erőtlensége miatt nagyon sokáig nem változott a helyzet Csehszlovákiában. Az NDK hasonlóan ortodox vezetése már gyakorlatilag összeomlott – a szimbolikus jelentőségű berlini fallal együtt –, amikor itt még minden mozdulatlannak látszott. Ám a november 17-ét követő események pár hét leforgása alatt elmosták a rendszert. Paradox módon a november 17-i prágai diákmegmozdulás előre bejelentett, a hatalom által engedélyezett felvonulás volt. Az akcióval hivatalosan az 1939. november 17-i eseményekre akartak emlékezni, amikor a náci hatalom bezárta a cseh egyetemeket, az ezt megelőző tiltakozó akcióban pedig több ellenállót megöltek. Miután befejeződött a megmozdulás hivatalos része, a tömeg nem oszlott fel, hanem elindult Prága központja felé. Az állambiztonsági és speciális belügyi szervek a Nemzeti Színház mögött elállták az útjukat, majd brutálisan szétverték a spontán tüntetést. Innen pedig már nem volt visszaút. A következő napokban megalakultak az ellenzéki mozgalmak (OF, VPN, valamint a magyar FMK), majd a nagyvárosokban tiltakozó demonstrációkat szerveztek. A november 27-i kétórás általános sztrájk pedig megmutatta, amit mindenki tudott, csak korábban nem mert kimondani: a király meztelen. Korábban a szocialista blokkban az ilyen események hatására közbelépett a Szovjetunió: vagy közvetlen katonai intervencióval (1956, 1968), vagy „jó tanácsokkal”. Ezúttal a pártvezetés hiába várta, sőt kérte a mozgalom szétverését jóváhagyó instrukciókat Moszkvából, nem jött semmi. A kiöregedett kommunista politbüro magára maradt: vagy alkalmazkodik az eseményekhez, megpróbálva kisebb reformokkal leszerelni az elégedetleneket, vagy brutális erőszakot alkalmaz. Százezres tüntetéseket viszont gyakorlatilag lehetetlen emberáldozatok nélkül szétverni, ráadásul akkor már Magyarországon, Lengyelországon vagy akár Berlinen keresztül is probléma nélkül át lehetett szökni Nyugatra – egy megtorló akció hatására így tömegek hagyhatták volna el az országot, teljesen aláásva az így is óriási nehézségekkel küszködő gazdaságot. A hasonlóan ortodox politikai vezetésű NDK összeomlásában pontosan ez volt az egyik kulcsmomentum: a lábbal szavazás. Emberáldozat nélkülUgyan százezreket mozgattak meg a tüntetések, november 17-én pedig még kegyetlenül szétverték a megmozdulást, a forradalom egyetlen áldozatot sem követelt. Ezért is nevezték el a nyugati újságírók bársonyosnak (csehül samatová, angolul velvet); a forradalom szlovák neve (nežná revolúcia) Vladimír Mináč kommunista írótól származik, aki a diákokkal folytatott híres novemberi tévévitája során mondta azt, hogy az „önök forradalma olyan más, olyan lágy”. A rendszerváltás kritikusai szerint a forradalmárok a bukott rezsim fenntartóival és haszonélvezőivel szemben is túlságosan gyengédek voltak. A dogmatikus pártvezérek, akik két étvizeden keresztül irányították az országot, távoztak, ám a VPN és a cseh OF listáin sok úgynevezett reformkommunista is helyet kapott – olyanok, akiknek 1989-ig nem volt alkalmuk teljesen kompromittálni magukat. Ezzel együtt a 89-es bársonyos forradalom a csehszlovák történelem talán egyetlen olyan pontja, amely az egész társadalmat (kivéte az ortodox kommunisták nem túl nagy táborát) egységbe tudta kovácsolni, és közös pozitív történelmi élmény maradt. 1918, a csehszlovák államalapítás magyar és német szemmel nézve nem ilyen esemény, Prága centralizáló lépései miatt a szlovákok is némiképp fenntartásokkal kezelik. Az 1938–39-es események (bécsi döntés, szlovák önállósulás) értékelésében megosztott a társadalom, mint ahogy az 1944–45-ös ügyekben is (Csehszlovákia újjáalakulása, a kisebbségekkel szembeni repressziók). 1968-ban elbukott a prágai tavasz, a közös ország 1993-as szétválása (szétválasztása) pedig szintén megosztja mind a cseh, mind a szlovákiai társadalmat. Marad a közösnek vallható 1989. Jogosan.