A SME MUNKATÁRSA, TÁŇA RUNDESOVÁ HELYSZĺNI TUDÓSĺTÁSA

Zürich. Csütörtök, öt perccel múlt tizenkét óra. A SkyEurope Zürich és Pozsony között közlekedő repülőgépébe belép Ivan Lexa, akit a Dél-afrikai Köztársaságból két rendőr kísér. Lexa szinte a felismerhetetlenségig lefogyott, haja rövidre nyírva. Kötetlenül beszélget az afrikaiakkal. Sehol egy bilincs vagy más biztonsági eszköz. A gondolat is nevetséges, hogy bűnözővel állnánk szemben. A gép még üres, a többi utast csak húsz perc elteltével engedik be. A kis csoport a repülőgép végében foglal helyet, éppen mögöttünk. Nem zavarja, hogy kérdezem, a válaszai azonban nagyon tömörek. „Ön szerint időzítették a letartóztatását?” Bólintás a válasz. „Beismeri bűnösségét az ön ellen felhozott vádpontok valamelyikében is?” „Nem.” „Tehát valamennyi kitalált?” Bólint. „Az ön vezetése alatt nem rabolta el a a titkosszolgálat ifjabb Kováčot?” „Ezt maga ugyanúgy tudja, mint én.” „Igaz, hogy önnel együtt a titkosszolgálat más alkalmazottai is a Dél-Afrikában tartózkodtak?” „Ezt kérdezze meg attól, akitől hallotta.” Tagadja, hogy visszaélt volna funkciójával. Arra nem válaszol, szándékában áll-e a nyilvánosságra hozni saját információit egyik-másik ügyről. Az Afrikában kialakult helyzetben állítólag úgy döntött, visszatér Szlovákiába. Azt már most tudja, hogy a nyomozókkal nem áll szóba, inkább ügyvédeivel elemzi a bíróságon és az ügyészségen ezután kialakuló helyzetet.

Lexa időnként fáradtnak tűnik, ám érezhetően magabiztos. Már nemcsak rövid válaszokat ad, hanem társalog is. A fekete fiatalembereknek nem tiltakoznak, mosolyognak. A rögtönzött sajtótájékoztató folytatódhat.

Miért ment külföldre? Szerinte Szlovákiában durván megsértik a jog és a demokratikus állam alapelveit. „Külföldre kellett mennem, mivel csak így tudtam megvédeni magam. Védekezésemnek ez volt az egyetlen alkotmányos módja.”

Hogy sikerült kijutnia az országból? Egyszerűen megjelent a határállomáson, megmutatta diplomata-útlevelét, a szolgálatos vámőr tisztelgett. Nem árulta el, hol lépte át a határt, hogy ne tudjanak nyomozást indítani, ki milyen körülmények között engedte őt külföldre. Szerinte nem kétséges, hogy a vámtiszt megismerte. Megjegyzésemre, csupán véletlen-e, hogy az Interpol-körözés elindítása után távozott az országból, kérdést szegez nekem: „Hát maga tudja, mikor mentem el?” Éppenséggel, két évvel ezelőtt. „Hát akkor kérdezze meg azokat, akiktől ezt az információt kapja”. Rögtön megmagyarázza: egy percig sem kételkedett, hogy a kormány külön politikai megrendelésére érkezett újságírók vagyunk. A jelenlegi újságírók túlnyomó része szerinte nem objektív, ellenvetésünkre azonban bevallja, hogy a Mečiar-kormány idején „egyik-másik” sajtóorgánum nem objektíven tájékoztatott.

Szinte semmit nem árul el a külföldi tartózkodása körülményeiről. Még arról sem, hogy más államokban járt-e. Azt állítja, hogy soha nem volt Grenadában. A Dél-Afrikai Köztársaságban nem kért menedékjogot. Miért? Úgy döntött, visszatér Szlovákiába. Hát akkor tudatosan hagyta magát elfogatni? „Ezt nem mondtam.”

Fél egykor beszállnak a többiek. A repülőgép majdnem megtelik. Utasokkal és kíváncsi tekintetekkel. Az ülő tömegből kezdenek kiválni azok, akik megértették, kivel utaznak együtt. Néhányan félénken fényképeznek. Nem elég Lexa jelenléte, egy cseh újságíró még nagyobb felfordulást csinál maga körül.

Akik bevándorlással foglalkoznak Dél-Afrikában, azt állítják: azért sikerült ennyire egyszerűen deportálni, mivel saját köreiben elbabráltak valamit – mit szól ehhez? „Senkinek nem érdekel a véleménye.” Gondolja, hogy börtönben végzi? „Nézze, ez elképzelhető. Még nem érkeztem viszsza, a politikusok azonban már most kavarnak. Például az igazságügyi és a belügyminiszter, akiknek egyébként semmi közük nem lenne ehhez, hiszen nincs semmiféle döntéshozatali joguk.”

Elutasítja-e Svěchota állítását, hogy Mečiar volt a külföldre hurcolás szellemi atyja?

„Ugyan, hagyjon békén.”

„Ötven kilót fogytam.”