Kegyes halál, öngyilkosság, vagy csak egyszerűen emberölés

Az ókorban a „kegyelemből történő emberölést” olyan felnőtteknél alkalmazták, akik valamilyen súlyos és gyógyíthatatlan betegségben szenvedtek, de saját erejükből nem voltak képesek öngyilkosságot elkövetni. Ilyenkor normálisnak tekinthették, hogy segítséget kapnak a többiektől. Ez már csak azért sem volt visszatetsző, mert a legtöbb ókori filozófiai iskola nem hogy elítélendőnek tartotta volna az öngyilkosságot, hanem még helyeselte is. A sztoikusok például úgy gondolták, hogy az életet a legméltóbb módon öngyilkossággal lehet befejezni: ha valaki fájdalmas betegségben szenved vagy öreg, akkor felesleges tovább kínlódnia (az pedig tulajdonképpen részletkérdés, hogy öngyilkos lesz-e vagy „kegyelemölésben” részesül). De volt a kegyelemölésnek egy mai szemmel nézve sötétebb oldala is: Platón Az államban arról ír, hogy a nyomoréknak született gyermekeket eltüntetik valami „hozzáférhetetlen titkos zugban”. Arisztotelész pedig a Politikában kijelenti, hogy a törvénynek kell meggátolnia a korcs szülöttek felnevelését.

A kereszténység ellenezte az öngyilkosság minden formáját, ezért egészen 1516-ig az eutanázia gondolata is elképzelhetetlen volt. Morus Tamás az Utópia című könyvében pedig az általa ideálisnak tartott társadalmat olyannak írja le, mint amelyben „A betegeket nagy gyöngédséggel ápolják, semmit sem mulasztanak el, hogy egészségük orvosság vagy gondos étek révén helyreálljon. A gyógyíthatatlan betegek fájdalmát ápolással, beszélgetéssel s minden lehető csillapítószerrel enyhítik. Ha azonban a betegség nemcsak gyógyíthatatlan, de állandó kínt, gyötrelmet is okoz, akkor a papok és a hatóságok arra buzdítják az illetőt: minthogy az élet kötelességeire alkalmatlan, másoknak kolonc, magamagának teher, saját halálát túlélte, ne éltesse tovább betegségét, és ne növelje tovább romlását. Kínlódás az élete, ne húzódjék hát a haláltól: vágjon neki jó lélekkel.”

A közel száz évvel Morus után élt angol filozófus, Francis Bacon szerint az orvostudománynak nemcsak az a célja, hogy törekedjen az élet meghosszabbítására, hanem az is, hogy hozzásegítsen a jó halálhoz, ha már nincs más megoldás: „Az élet meghosszabbítása az egyik legnemesebb orvosi cselekedet, de ugyanakkor a halál könynyűvé tétele is orvosi feladat. Nagyra becsülöm az orvos hivatását, nemcsak mert visszaállíthatja az egészséget, hanem azért is, mert mérsékelheti a fájdalmat, és nemcsak akkor, amikor ezáltal gyógyít, hanem akkor is, amikor a jó és könnyű halált is szolgálhatja.”

Amikor a 19. század első felében megjelentek a fájdalomcsillapítók, és ez sokak szerint lehetővé tette, hogy tényleg „jó” (vagy legalább nem kellemetlen) legyen a „jó halál”, az aktív eutanázia első nyílt hirdetője, az angol iskolamester, Samuel D. Williams Jr. így fogalmazott: „Reménytelen és fájdalmas betegség minden esetében az orvosnak – bármikor, a beteg óhaja szerint – el kell ismernie kötelességeként, hogy kloroformot vagy más ehhez hasonló anesztetikumot alkalmazzon a célból, hogy azonnal megszüntesse a tudatosság állapotát, és a szenvedőt azonnali és gyors halálba segítse, s minden szükséges óvintézkedést meg kell tenni, hogy az e kötelességgel való bármilyen lehetséges visszaélést meg lehessen akadályozni, és hogy minden kétségen kívül meg lehessen állapítani, hogy a szer alkalmazása a beteg kifejezett kívánságára történt.”

Az euthanáziáról szóló vita a 20. században sem ért véget. A náci Németországban Hitler politikai és ideológiai célokra használta fel az eutanázia lehetőségét; kifejezetten politikai programjának részévé tette. Az eutanázia sajátos, náci felhasználását egyrészt több szerencsétlen körülmény egybeesése is lehetővé tette, másrészt kétségtelenül kellett hozzá az is, hogy a fajelmélet orvosi-pszichiáteri körökben szintén magától értetődő ideológiává legyen.

A természetes kiválasztódás elvének átültetése az emberi társadalomba a rasszista alapú, faji hierarchia elméletének divatját segítette. Mindezt tetézte, hogy Németország a vesztes háború után valóban katasztrofális gazdasági helyzetben volt, tehát fokozottan pénzkérdéssé vált minden, ami például az egészségügyet, és azon belül a mentális betegségek kezelésének ügyét érintette. Ez a többoldalú váltás már a húszas évek elején kitermelte azt a tisztán pragmatikus irányzatot, melynek fogalomhasználatát egy ügyvéd és egy pszichiáter – Karl Binding és Alfred Hoche – dolgozták ki, egy közös értekezésben. Ebben jelenik meg először a „hasznot egyáltalán nem hozó személyek” fogalma, amely nyilvánvalóan magát a hasznosságot is úgy szűkíti le, hogy abból eltűnnek maguk a mentális, az önmagukért való emberi vonatkozások, az önértékek. Emellett relativizálták az emberi élet szentségének (vagyis ugyancsak az önértékének) fogalmát, amennyiben elképzelhető-nek, sőt, normálisnak találták azokat a helyzeteket, amelyekben egyesek kiiktatható tehernek minősítették mások puszta életét, ha az valamilyen szempontból gondot okozott nekik. „Ahol nincs szenvedés, ott nem lehet szánalom sem” – magyarázták meg, hogy miért nem kell visszatartó erőnek tekinteni a részvétet némelyek meggyilkolásában –, hiszen ha már meghaltak, akkor nincs mit szánni rajtuk. A nemzetiszocialista (náci) kormány megjelenése végzetes volt ebben a helyzetben a pszichiátriai betegekre, de magára a német civilizációra nézve is. Az elmegyógyintézetek szörnyszülöttek otthonaivá váltak, ahová nácik ezrei látogattak el, hogy megtekintsék a betegek veleszületett hasznavehetetlenségét. 1933 és 1939 között 21 000 ember sereglett az Eglfing-Haar Intézetbe, amelyből hatezren az SS tagjai voltak. Ezek közül néhányan úgy jöttek ki az intézetből, hogy gépfegyverek elhelyezését javasolták a bejárathoz, amelyekkel le lehetne kaszálni a bentlakókat. A náci újságok az eljárást „irgalomgyilkosságnak” keresztelték el. A „beteg ember” fogalma pedig végképp azonossá vált a „teljesen haszontalan ember” fogalmával.

Ezután megkezdődött a pszichés betegek koncentrálása a politikai felügyelet alá vont elmegyógyintézetekbe, ahol egy 1933-ban kiadott rendelet alapján „az örökletesen beteg utódok megelőzése érdekében” rendszeresen sterilizálták a kezelteket. Ez gyakorlatilag az első, megvalósult lépést jelentette azon az úton, amelyen a továbbiakban a hatalmon lévők politikai-gazdasági megfontolások miatt szabadon rendelkezhettek másoknak először a szaporodási (életet adó) képessége, majd a teljes élete fölött. Ami nyilvánvalóan eltorzította magának az euthanáziának az eredeti jelentését és jelentőségét. Ebben a hamis összefüggésrendszerben már minden – még a legjobb szándékú törekvés is – a tömeggyilkosság végrehajtása koncepcióját segítette. Egy demokratikusan gondolkodó pszichiáter például – éppen, mert más eredményt várt ettől – felmérést végzett az intézetében kezelt fogyatékos gyerekek szülei körében arról, hogy igényelnék-e az euthanáziát, ha gyerekük gyógyíthatatlannak minősülne. A szülők 73 százaléka igényelte! Nagy-Britanniában C. K. Millard doktor erőfeszítéseinek köszönhetően 1935-ben létrejött az Önkéntes eutanázia Legalizálásáért Küzdő Társaság. A Társaságot, illetve a Társaság által a Lordok Házában előterjesztett törvényjavaslatot többek között a biológus Julian Huxley, a csillagász Sir James Jeans, H. G. Wales és G. B. Shaw támogatta. A javaslat szerint az önkéntes euthanáziát azokra kell korlátozni, akik vagy 21 éven felüliek, vagy gyógyíthatatlan és halálos betegségben szenvednek, amely súlyos fájdalommal jár, és akik két tanú jelenlétében aláírják az euthanáziát kérő dokumentumot.

1950-ben az Amerikai eutanáziai Társasággal együttműködve az ENSZ Emberi Jogok Bizottságához több mint kétezer neves személyiség aláírásával kérvényt nyújtottak be. Ebben azt kérték, hogy az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatába kerüljön be a gyógyíthatatlan betegségben szenvedők euthanáziához való joga (amennyiben a szenvedő számára már nincs értelme az életnek). Erre azonban addig nem kerülhet sor, amíg az országok saját törvényhozása nem ismeri el ezt a jogot.

A Lordok Házának benyújtott 1969-es Önkéntes eutanázia-törvényjavaslatban pedig az állt, hogy az orvosoknak az olyan betegek esetében legyen joguk az euthanáziához, akik gyógyíthatatlan, halálos kimenetelű betegségben szenvednek, és akik legalább 30 nappal korábban jelezték: „jó halált” szeretnének maguknak. A törvényben azt is meghatározták, hogy milyen körülmények teljesülése esetén kérhetik az euthanáziát. A Lordok Háza azonban 61:40 arányban elutasította ezt a törvényjavaslatot.

Hollandiában 1973-ban alakult meg az eutanázia Társaság, miután egy orvosnőt súlyosan beteg édesanyjának megöléséért bíróság elé állítottak (Boven doktornő egy hét felfüggesztett börtönt kapott egy év próbaidővel). A tárgyaláson – amely precedens értékűvé vált – a bíróság kimondta, hogy a holland orvosok automatikusan mentesülnek a holland büntetőtörvény 293-as paragrafusa alapján indítható vád alól (ez tiltja az euthanáziát), amennyiben a beteg gyógyíthatatlan; fizikai vagy szellemi szenvedése embertelen; vagy határozottan kérte, hogy életének vessenek véget vagy segítsenek szenvedése megszüntetésében; vagy mert haldoklik és nagyon közel van a halálhoz. Hollandiában a törvények kidolgozottsága elősegíti, hogy a lehetőségekhez mérten a lehető legkifinomultabb kontroll alá kerüljön a betegek, ápolók és orvosok kapcsolata. Maga a halálba segítés rituáléja is kidolgozott: ideje van a végső döntésnek (amely természetesen meggondolható és visszavonható), az elbúcsúzásnak és a távozásnak. Az eutanázia így semmiképpen sem egy ember döntése és magányos cselekedete, hanem egy egész csoporté, beleértve a beteg hozzátartozóit is, akiknek ezáltal jelentősen könynyebb lesz a gyászt elviselniük és lezárniuk. (it)