Vallási jelképek az iskolákban

Az egyház és az állam szétválasztására elsőként Amerikában került sor; ezt az 1791-es alkotmány tette meg. Franciaország jóval később, 1882. március 28-án iktatta törvénybe az iskoláztatásnak a vallás „gyámsága” alóli felszabadulását. Az 1882-es törvény a világi iskolák jellegzetességeit három fő pontban foglalta össze: az oktatók, a programok, valamint a tanulók világi jellegének biztosítása.

Mindez persze nem zárja ki sem a vallások történetének, miként a kultúra történetének a tanítását, sem pedig a Biblia, a Korán szövegeinek és a vallások által ihletett művészi alkotásoknak a megismertetését. Az idézett törvény alapján a tanulóknak ezután sem kellett megtagadniuk vallásos meggyőződésüket vagy vallástalanságukat; mert csak a hozzájuk kapcsolódó tevékenység nem kaphatott helyet az iskolában.

A francia oktatási hatóságok azóta is igyekeznek következetesen tartani magukat ehhez az alapelvhez. Nem változtatnak semmit az iskolai tanmeneten vagy a magatartási előírásokon azért, mert valamelyik vallás ezt elvárná tőlük; nem mentik fel a moszlim vallású kislányokat az iskolai testnevelési órák látogatása alól, és a koedukált oktatásban való részvétel kötelezettsége alól sem vonják ki őket. Annak ellenére sem, hogy újabban egyre nagyobb az oktatási rendszerre ható, nehezedő – a hivatkozott törvény szellemével ellentétes irányú – nyomás.

Vallásoktatás

Svájcban is sikerült megvalósítani az állami iskolákban a teljes hitéleti semlegességet. Több országban valamilyen szinten – még a világi iskolákban is – továbbra is megmaradt a vallásoktatás. Németországban a Szövetségi Alkotmány VII. cikke egyenesen kötelezővé teszi az állami iskolákban is a vallástanítást, és ugyanez a helyzet Dániában, ahol azonban a vallásoktatás programjait a parlamentnek kell jóváhagynia (vagyis nem az egyházaknak!).

Nagy-Britannia pedig a hetvenes évektől kezdődően a világi iskolák programjába is beiktatta általában a vallásokkal kapcsolatos tájékoztatás kötelezettségét. Görögországban ma is kötelező minden állami iskolában az ortodox vallás tanítása; ĺrországban pedig még mindig a katolikus egyház irányítja az általános és középiskolák 80 százalékát.

Az országok vallási térképének átalakulása

Időközben átrajzolódott Európa és Amerika hagyományos vallási térképe is. A gazdaságilag fejlett országokban nemcsak más népcsoportok jelentek meg, hanem velük együtt, tetszik, nem tetszik, új, a közvélemény számára addig ismeretlen vallási közösségekkel is kapcsolatba került a lakosság. Az 1994-es franciaországi adatok szerint például a hagyományos keresztény egyházak hívőin kívül az országban akkor már négymillió muzulmán – kétmillióan már francia állampolgárok! –, félmillió buddhista, 600 ezer zsidó, 130 ezer jehovista, és közel egymillió, magát valamilyen protestáns kisegyházhoz tartozónak valló felnőtt élt. A soknemzetiségű Amerikában pedig speciális vallási igényekkel léptek fel az indiánok, a spanyol-amerikaiak és az afroamerikaiak is.

Az újonnan érkezett – többségükben gazdasági menekült – csoportok a kezdeti tétovaság-bizonytalanság után mind nyíltabban és határozottabban kezdték követelni hitük hivatalos elismertetését, vallási szokásaik nyílt vállalhatóságát. Ennek következtében a legkülönbözőbb társadalmakban a vallás egyre inkább olyan sajátos kultúrává változik át, amelynek – főként a kisebbségi jogok gyakorlása érdekében – törvény által biztosított védelemre és támogatásra van szüksége.

A szabadság védelmezése

A kilencvenes években már nemcsak a pedagógusokat, hanem az átlagpolgárokat is mind inkább foglalkoztatni kezdte a közerkölcsök világszerte tapasztalható romlása. Ennek hatására sokan mondogatni is kezdték: lám, a társadalom elvesztette morális tartását. Ebben a helyzetben hangzott el Clinton elnök 1995. júliusi felhívása: Állítsák vissza a vallást az őt megillető helyre a közoktatásban! Vége lett hát Amerika korábban egységesen, minden államára érvényesen meghirdetett vallási semlegességének. Az amerikai legfelsőbb bíróság állásfoglalása is egyértelművé tette azt az újabb felfogást, miszerint a vallásosság a szabadság védelmezője, és minden tanulónak joga van arra, hogy vallásos hitének és meggyőződésének az iskolán belül is kifejezést adjon. Az amerikai iskola tehát többé már nem az a „vallásmentes övezet”, aminek azt évtizedeken keresztül tartották. A tanulók vallásossága újabban a házi feladat elkészítésekor, valamely művészi tevékenység formájában, sőt bármilyen szóbeli megnyilvánulásban is megmutatkozhat. Mi több, vallási hitüket egyesek öltözködésükkel, a különféle vallási szimbólumok viselésével is jelezhetik. Az amerikai állami iskolákban a tanulók újabban már a vallási hovatartozásukat jelző kipát, iszlám kendőt és akár csadort is hordhatnak, mert az új törvény mindezt már lehetővé teszi számukra. Újabban már a brit iskolai oktatás is túllép korábbi, a multikulturális nevelést bizonyos értelemben korlátok közé szorító vallási törvényeinek az előírásain, és szakértőik náluk is keresni kezdik a fiatalok életével ténylegesen releváns vallási identitás megteremtésének lehetőségét.

Látványos gesztus

Ez a változás nem váltott ki azonban osztatlan egyetértést a különböző országok lakosai körében. Különösen nem olyan esetekben, amikor egy-egy vallás követői – a saját előírásaikhoz való alkalmazkodás látványos gesztusával – nyilvánvalóan szembekerülnek az adott ország monokulturális jellegű, hagyományosan keresztény hagyományú oktatási rendszerével. A különböző emberi jogvédő szervezetek ilyen esetekben azonnal akcióba lépnek, és nemegyszer kifejezetten agresszívan akarják a közvéleményre kényszeríteni véleményüket. Ez a magyarázata annak, hogy olyan ügyek, mint akár a moszlim diáklányok kendőviselése, akár a különféle vallási szimbólumok – a kereszt, a menóra, a Dávid-csillag, vagy az amerikai őslakosok sastolla és egyéb indián jelképek – iskolai jelenléte országos, sőt nemegyszer nemzetközi méretű vitákat válthat ki. Az egyik tábor úgy látja, hogy végre tudomásul kellene venni, hogy az iskola nem a legmegfelelőbb hely sem a vallási ünnepségek rendezésére, sem pedig bármiféle más vallási üzenet közvetítésére, mert ezek egyidejűleg a többiekből a kívülállóság nem kellemes érzését válthatják ki. A másik fronton pedig azok küzdenek, akik szerint igenis fontos az, hogy mindenhol – így az iskolákban is – szabadon lehessen vállalni a vallási jelképeket, mert ezek nemcsak a vallási, hanem a kulturális örökségnek is megbecsülendő részét képezik.

Vajon meddig kell még tanulóknak és családjaiknak, valamint egész iskolai közösségeknek ebben a feszültségben élniük? Remélhetőleg minél hamarabb általánossá válnak az olyan igazi multikulturális nevelési programok, amelyek a különféle etnikai és vallási csoportok közötti tényleges megértést és együttműködést sugallják – anélkül, hogy az iskolát bármelyik közösség ki akarná sajátítani. A kevés, már ma is létező jó példa közül kiemelkedően érdekesnek látszik az a három tanévet átölelő izraeli projekt, amely arab és zsidó gyerekeket ismertet meg egymás kultúrájával és vallásával. (he, úp)