Újra zúz a Prodigy, nem csökken népszerűségük

Hét éve már, hogy utoljára nagylemezzel jelentkezett a Prodigy, úgyhogy a rajongók nagyon várták már az Always Outnumbered, Never Outgunned című albumot. A kötelezően elvárt punk-dance persze megvan, néha nagyon zúz, később viszont egy kicsit leül a lemez. Liam Howlettet pedig nagyszerű rapperek és énekesnők segítik, például Juliette Lewis színésznő.

A The Prodigy első nagylemeze az 1992-es Experience volt, ami a dance rajongói körében nagy sikert aratott; az igazi áttörés azonban az 1995-ös Music for the Jilted Generationnel következett be. Áttörés nem csak a kultikus hőssé emelkedő Prodigy számára, hanem a műfaj számára is: addig nem csak hogy szubkultúra volt, hanem illett „rendes” körökben alacsonyrendűnek. A Prodigy ezen változtatott: úgy tudott ötletes, meglepő lenni, hogy közben megmaradt teljes mértékben tánczenének, nem vesztette el az erejét. Két év (felfokozott) várakozás után jött ki a harmadik nagylemez, a The Fat of the Land, ami újabb meglepetést okozott: élére állt annak a „mozgalomnak”, amely a rock és a tánczene keresztezését tűzte ki célul; nem csak a műfajok energiáinak összeadását, hanem az addig egymással szembenálló rajongótáborok találkozását is.

Mit csinál egy normális zenekar, ha ennyire a csúcson van? Igyekszik kihasználni a népszerűséget, és fenntartani az érdeklődést maga iránt. Mit csinált a Prodigy? Eltűnt hét évre – 1997 és 2004 között mindössze egy, utólag bízvást félreértésnek nevezhető kislemezzel jelentkeztek. Mára egyébként a többes szám használata nagyjából indokolatlan: a zenei agy mindig Liam Howlett volt, mostanra pedig eltűntek mellőle a táncos-énekesek.

Nézzük tehát, hogy a nagy viszszatérés, az Always Outnumbered, Never Outgunned milyen is tulajdonképpen. A The Fat of the Land megkésett folytatásáról van szó. A Girls az első kislemezszám, egyszerre zúzós és vicces. És nagyjából hasonló szellemben megyünk tovább is, a Get Up Get Offban például Twista rappel, csak úgy köpi a szavakat, ha nem táncolnánk/bólogatnánk őrülten, akár meg is rémülnénk tőle. A lemezen egyébként közreműködik még többek között Kool Keith (rap), Princess Superstar (ének), és a Liam Gallagher (tudjátok, az Oasisből) is.

Van bennük néhány ötlet, de korántsem annyi, hogy kitöltsön négy-öt percet. Bár, ha visszatekintünk, a korábbi albumokon is volt mindig legalább néhány töltelékszám. A végén újra felível a lemez; a The Way It Is egy játékos darab, aminek a fő poénja a Michael Jackson Thrillerjéből vett hangminta. A záró Shoot Down pedig Gallagher énekével visszatér a nyitó punkos, durvulós hangvételhez. Lehetett volna jobb is, de azért így sem rossz: jó hangosan kell hallgatni, és akkor majd nagyon jól fogjuk érezni magunkat tőle. (he, s)