The Enemy: We’ll Live And Die In These Towns

Az ember azt gondolná, hogy ezt a tempót már a britek sem bírják, és 2007-re elapad a szigetországi gitárzenekarok hosszan hömpölygő áradata. Nos, tévedés, hiszen idén új neveket kell megtanulnia a világnak (vagy ha a világnak nem is, a briteknek feltétlenül): The Twang, Pigeon Detectives, Little Man Tate és most a The Enemy, amely – nem kis meglepetésre – rögtön a brit lista élén kezdett debütáló lemezével. Míg 2004-2005 a szikár, artszkúlos, intellektuális posztpunkról szólt (kezdve a Franz Ferdinandtól a Maximo Parkon át a Futureheadsig), addig az Arctic Monkeys sikere óta már egyértelműen a lad rock tarol. Az átlagos, munkásosztálybeli fiatalok óbégatják tele a rádiókat nyomorúságos mindennapjaikról és hétvégéikről, amikor – ha kell, ha nem – bizony megisznak tíz sört. Az Enemy három tagja (Tom Clarke, Liam Watts és Andy Hopkins) egy híresen nyomasztó atmoszférájú angol iparvárosból, Coventryből jön, mely már adott egy klasszikus zenekart a világnak a Specialst, ám ezek a fiúk inkább egy másik triót, a Jamet részesítik előnyben. Az együttes szinte a semmiből lett idén év elején névrokona. Az NME szerint 2007 egyik nagy favoritja, két Top 10-es kislemez után el is foglalták az első helyet a héten.

Eredmény: „Ez az ország szar, de együtt mindent megváltoztathatunk” – hirdeti hitvallását a zenekar az NME címlapján, és ennek megfelelően az album is térdig gázol a Tony Blair által hátrahagyott szemétben. Az ifjú Paul Wellert idéző dühvel támadják a mai Nagy-Britanniát, és az üzenethez hasonlóan indulatos zene társul. Jó esetben közönségénekeltető refrénekkel, kevésbé jó esetben meg inkább csak elvágtázik a hallgató füle mellett. Az album második felére már az Oasis is eszünkbe juthat, no meg az is, hogy ha Clarke nem akar mindenáron nemzedéke szócsöve lenni (erre különben is tucatnyi más jelentkező van már), akkor idővel egész ügyes dalszerző válhat belőle. Legalábbis a lassúbb dalok erre engednek következtetni. Most viszont, amíg a fiúkban frissek a pályakezdő fiatalok frusztrációi, és úgy érzik, nekik is el kell mondani azt, amit a Hard-Fi, az Arctic Monkeys és millió követőjük már szintén elmondott: nevezetesen azt, hogy pocsék dolog korán kelni, és mondjuk szupermarketek polcairól pakolni. Hatásos bemutatkozás, de hogy mi marad az Enemyből a hype elülése után, az jó kérdés.

Kiknek ajánlható: dühös, jövőkép nélküli tinédzsereknek. Olyan, mint három fiatal kétségbeesett menekülése a targoncatologatás elől. (ib, o)