Távkapcsolat

Reggel felkelek, s nincs semmi dolgom. Csak figyelem a két madarat a párkányon. Nincs semmi dolguk. Ketten vannak, s eszembe jut a neve. S felkelek. S bekapcsolom a rádiót. Egy lassú szám megy. Becsukom a szemem, s megint eszembe jut, de most az arca. A nevetése. A mosolya. Átkarolom. Kezét a kezembe veszem, belenézek a szemébe, s o a vállamra hajtja a fejét, s táncolunk. Lassan. Aprókat lépünk a dal ütemére, s a szobát sötétség üli meg. Csak mi vagyunk. S a zene, s az, hogy közel vagyunk egymáshoz, s táncolunk. S táncolunk. A zene véget ér. A nap még mindig süt. A házban nincs sen ki, csak én, s az emlékek. A vágy, s a remény. S o. Egész nap velem van, de csak ha becsukom a szemem. Visszafeküdnék aludni, de nem lehet. Hideg van. Valami hiányzik, s megint felcsendül egy lassú szám, s elfelejtem becsukni a szemem, s a szívem összeszorul. Az arcát látom. Még mindig olyan szép. És olyan messze van. Nagyon messze. Az utcán, ahogy megyek, mindenki rá hasonlít, s mindenkihez odamennék, de biztos azt hinnék megorültem, így hát nem teszem. Várom ot. Tudom, hogy jön, tudom, hogy látni fogom, de most csak hazamegyek...

Este van. Megvetem az ágyat, s leemelem a polcról a fényképet. Mellém fekszik, betakarom. Minden nap együtt alszunk, s holnap is vele kelek. (Kozma Gergely)