Pozsonyban visszavágott az irodalom

Tolongásról nincs szó, alig húszan gyűltek összeKerényi Tamás felvételeKét kocsival indulunk Budapestről hajnali nyolc tájban. Kényelmes tempóban és félálomban zötyögünk Komáromig, át a határon, át a hídon. Komárnoban legurulnak az első sörök egy Rév nevű helyen, ahol amúgy látványkonyha van, dizájnolt WC, esténként kulturális élet. Magyar étterem létére kizárólag szerb vagy kínai csirke választható az étlapról, ezen merengünk egy sort. Aztán kitaláljuk, melyik kortárs író nevéből alkossuk meg a hiúság mértékegységét. Dunaszerdahely és Tejfalu (Tomi házigazda és Aida nevű kutya, tán újfundlandi) érintésével érkezünk Pozsonyba.

Útközben megvitatjuk mitől idegen a táj, így alkalom adódik előadni legfrissebb elméletem. Lapos vidéken járunk, de nálunk nem ilyen az Alföld. Ott mások a házak. Nálunk is vannak ilyen porták, de hegyvidéken. Ezért furcsa számunkra ez a vidék. Nem aratok egyértelmű sikert, de a tipikus, betonból öntött, vagy fémből hangszerelt funkciótlan tereptárgyak utálatában megegyezünk.

Jó, hogy Pajor Péter szervező (ezúttal mitfahrer minőségben) velünk van, mert mezei autósként nem egyszerű betalálni a központba. Különösen az a körforgalom-szerű, labirintussal nehezített többszintes kereszteződés foghat ki a gyanútlan utason. Jelen sorok írója becsülettel bevallja, hogy nagy erőfeszítést kívánt tőle cseppnyi érdeklődést mutatni bármi iránt, amin nem lehet aludni. Ennek okán felfokozott várakozással tekintek a szállásszerző akciósorozat elé. Idő múlásával gyorsan foszlik a remény, hogy a program előtt szundíthatok egy órácskát. A kudarc és az álmatlanság bizony az udvariatlanságig nyűgössé tesz, mea culpa. Inkább öszszekaparom magam és csatlakozom a rövid, szemléletes, néhány ponton lehangoló városnézéshez.

A városi vezetőség rádöbbenhetett, hogy ideje menteni a menthetőt: túl sok hajó köt ki Bécs és Budapest között, hogy megérje áldozni a turizmusra. Kitelepítették hát a belvárosi mesterséges gettó lakóit (hogy hová?), felújításba kezdtek, aminek már látszik az eredménye. Ugyan legváratlanabb helyeken bukkannak fel a közelmúlt nyomai (Nemzeti Galéria a folyóparton) szocreál betonba, alumíniumba álmodva, ez igaz. De vannak szép megoldások (óvárosi rész), új, meghökkentő és bátor épületek, na meg a szobrok. Szeretjük a padon könyöklő Napóleont, a görkoris lányokat és csatornafedél alól kijövő munkást. Nincs nagyvárosi hangulat. Hiányzanak (persze nem) az óriásplakátok, pénzváltók, multikajáldák, egyéb kellékek. Nincs rohanás. Aki utcán van, békésen ballag, beszélget, virágot vesz, csupa ilyesmi. Pozsony a legvidékibb fővárosok egyike (ilyesmit éreztem, mondjuk Tiranában), nincs metró és jó, ha félmilliós a lélekszám. A koldusok zöme viszont agresszív, de akadnak szelíd zenészek és nem láttunk utcán fekvő embert. Kiderül, hogy itt van Európa legnagyobb lakótelepe (125 ezer ember), ami valóban rémesen néz ki, de messze nem olyan durva, mint például Rio-ban vagy Mexico Cityben.

Egy órával a bemutató előtt a Mihály-kapu melletti Ante Portas kávézó ad helyet egy gyors megbeszélésnek, némi szárítkozásnak (közben eleredt az eső) és további italok legurításának. Kialakul az est menetrendje, de nem érzem magam beavatottnak. Inkább voyeurnek. Menet közben beszerzünk némi útonálló ételt, ami különösen Zolinak jön jól. Meghal az éhségtől, ráadásul rosszul tűri a haláltusát. Mi viszont szert teszünk egy malac-alakú kalácsra, ami érdekes.

A Magyar Köztársaság Kulturális Intézetében ötkor kezdődött a Fiatal Alkotók II. kiállítás megnyitója, éppen egy cigire van időnk kezdésig. Tolongásról nincs szó, alig húszan gyűltek össze. Tomkiss Tamás főszerkesztő köszöni egybegyűlteknek, hogy szép számban megjelentek, Intézetnek vendéglátást, Hálózatnak szervezést. „Megtisztelő, hogy a nyitó napon bemutatkozási lehetőséget kaptunk”, bemutatja az Irodalom Visszavág munkatársait, majd a folyóiratot. Igyekszik nagyon rövid lenni. Az Irodalom Viszszavág majdnem tíz éves múltra tekint vissza. Első öt évben ELTE Tanárképző Főiskolai Kar irodalmi lapjaként jelent meg. Diákévek tűntével és anyagi gondok miatt abban a formájában megszűnt, de a köré szerveződő társaság „már akkor is egészen konkrét elképzelésekkel bírt a kortárs magyar irodalomról” és – kibővülvén másokkal – úgy döntött: érdemes tovább dolgozni. A jól csengő nevet – sok vita után - két okból tartották meg. Viszonylagos ismertsége és szerintük „vicces, ugyanakkor tartalmas” volta miatt. A közönség morajjal jelzi, hogy érti az öniróniát. A szerkesztőség célja egy negyedévente jelentkező, országos terjesztésű irodalmi és kritikai lap létrehozása volt. Ebből csak az irodalom és a kritika valósult meg: a négy éve indult „új folyamban csak tíz szám jelent meg, hála és köszönet a magyar folyóirat-támogatási rendszernek”. A lap három nagy egységéből az első a szépirodalmi, melyben „az összes műnemből és műfajból” közölnek írásokat. Tomkiss elbüszkélkedik vele, hogy négy teljes drámát is közreadtak és beavat terveikbe: a Zsöllye nevű színházi lappal együttműködve „felolvasószínházi” keretek között mutatják be a darabokat. Teljes keresztmetszetét szeretnék bemutatni a kortárs magyar és közép-európai irodalomnak, ennek okán nagy számban találunk műfordításokat és persze külön kiemeli a határon túli magyar alkotókat. „Nem ismerünk irodalom és irodalom között határokat.” Kezdetektől jelen voltak erdélyi, vajdasági, felvidéki és kárpátaljai fiatalok (főként fiatalok, tekintve szerkesztők életkorát). Tobzódnak baráti és szakmai kapcsolatokban, hagyományt teremtettek és választóvonalat mostak „úgymond urbánusok” és mások között.

A második nagy egység „Core” névre hallgat, többrétegű értelmezési lehetőséggel. Jelenkor, kór és (angolul) mag. Ennek megfelelően társadalmi, elméleti problémák kerülnek itt szóba. Műfaját tekintve publicisztikától naplón át képregényig bármi előfordulhat. Felemlít egy-két példát, lássuk, miről van szó. A Mátrix című kultuszfilm kapcsán kibontakozó filozófiai beszélgetés és a jugoszláv válságról/ból született alkotások igazán sikeresek voltak. „Nagy visszhangot keltett bizonyos körökben és gyorsan elkapkodták ezeket a számokat. Mi pedig büszkék voltunk, hogy más megközelítést tudtunk adni az akkor dívó magyarországi publikációknak.”

A harmadik blokkot (Vadnyugat címmel) teljes egészében a kritikának szentelik. Leginkább ettől hírhedt- híres az IV. Törekednek minél több fiatal szerzőt bemutatni és törekednek korrekt kritikákat írni. A korrektségről megoszlanak a vélemények. „Igyekszünk pozitívumot és negatívumot egyaránt felfedezni ezekben a dolgokban. A tapasztalat azt mutatja, hogy sokkal több a negatív vonás a mai irodalmi termésben.” Magukat sem kímélik, rendre közreadják az olvasói leveleket. Tomkiss végül felszólítja a közönséget, hogy vegyék és egyék az ajándékba hozott példányokat. Akár menet közben is. Internetről szó sem esett, pedig a www.iv.hu címen olvasható a folyóirat eddigi összes száma. Azon felül hírek, fórum, no és az IV Rádió.

A következő írást Tomkiss jegyzi „Történet a lányról, akinek körtemuzsikája volt” népmesei parafrázisként debütál nagy sikerrel. Újabb komoly darab jön Hajnal V. Csaba előadásában, de sajnos korábban eladtam objektivitásomat egy kupica becherovkáért: ígéretem szerint nem árulom el, hogy a Köd címűt olvassa. Kiss Zoltán (kinek nem tudok betelni hatalmas fülbevalóival) Tolsztoj-mese parafrázisokat olvas Tucskov műveiből, majd Demes Réka bukdácsol Kutas József „meghúzott” novellájának sorai közt. Ez az első, amit megtapsolnak. Demes nem hiába kérte („aztán tapsoljatok!”) jó előre egyik vendéglátónkat. Tapasztalata lehet, hogy ez nem mindenhol szokás.

Ismét orosz szerző, ezúttal Ronysin „Hogyan bombázta Szentpétervárt Potakov repülős”, Zelei előre röhög és végre elmegy az a bunkó, aki eddig folyamatosan fecsegett. Szappanos Gábor „Lagzi” című keserédes írását Hajnal olvassa fel nagy tetszést aratva, aztán Kiss egy újabb orosszal. (Higgyük el a főszerkesztőnek, hogy puszta véletlen az orosz írók túltengése.) Mellettem valaki annyira elmerül a régebbi számok olvasásában, hogy észre sem veszi: a többiek számára rossz helyen hangzik fel a kuncogása. Az utolsó darab Gánóczy György novellarészlete Demes előadásában, szintén meglehetősen szókimondó. Nem szabadulok az érzéstől, hogy Réka határozottan élvezi a helyzetet, szemmel láthatóan a közönség nagyobb része is. Mások zavartan nevetgélnek és akad, aki elfehéredve feszeng, dülledt szemeiben megbotránkozás.

Bal karom lefagyott a légkondicionálótól, szerencsére Tomkiss éppen megköszöni Pajornak (ezúttal öszszekötő minőségében) a segítséget, „kérdés van?”, nincs, „akkor folytassuk oldottabb hangulatban” indítványozza. Rövid de erős taps hangzik fel és vége az órának.

Program szerint vacsorára vagyunk hivatalosak, utána Nagy Közös Sörözésre a diákokkal. Farkaséhes mindenki és a közeli éttermet úgy harangozzák be, mint az egyik leghangulatosabb fogadót. Leözönlünk egy pincébe, ahol rövid úton kiderül: csak a helyfoglalásról nem gondoskodott senki. Pedig valóban hangulatosnak néz ki, faasztalos. Gyors telefonálgatás után elcaplatunk amerre jöttünk, egyre nyűgösebben. Végül egy méregdrágának látszó francia étteremben kötünk ki (Volez vous) és két külön asztalhoz ültetnek. Finom vacsorát kapunk (bár ilyenkor már a lovat is nyersen, azért a gorgonzolás bélszín finomabb), a desszerthez átülünk a dohányzó részbe és megérkezik a helyi diákság egyetlen képviselője. A társaságunkban figyelő úrról kiderül, hogy ő Grendel Lajos. Fotósunk hálás témát talált benne: nevetését már az est alatt is előszeretettel örökítette meg teljes sorozatokban. Vacsora után újabb tötymörgés kezdődik, ezúttal a „hova menjünk inni” okoz problémát, lévén tizenketten és senkinek esze ágában sincs visszatérni a diákszállóra, csak ha muszáj. Számtalan vargabetű után kikötünk egy helyen, ahol sportfogadásokat lehet kötni, meccseket követni képernyőn, viszont az asztalok fonott nádból készültek. Ez utóbbi tény többünket visszatart, hogy borulékony stampedliben kérjünk bármit, de a „Beton” névre hallgató koktéllal így is sikerül megismerkedni. Becherovka, tonik és lime. Nem rossz, nem rossz. Helyi leányzóval a vallás szerepéről beszélgetünk, illetve a különböző magyarlakta területeken betöltött szerepéről, aztán a hitről, végül a magyarországi választásokról. Ez utóbbi nem érdekli annyira (teljes joggal), mint amennyire mi vehemensek vagyunk. Körbejárjuk a magyarság fogalmát, pontosabban a magyarság megtartásának fogalmát, de megint nem jutunk közelebb. Leírható egy ország sorsa, egy népé, egy emberé, hogy ki milyen nyelvű iskolába íratja a gyerekét? Meghatározható-e politikai hovatartozással egy ember gondolkodása, élete, reményei? Megengedhető, kívánatos, avagy elkerülendő bárki intim szférájának (identitásának) firtatása? Egyszóval csupa világmegváltó gondolatot locsolunk helyi sörkülönlegességekkel. Záróráig maradunk, aztán újrakezdjük a bolyongást. Útközben megtekintjük (kétkedve) az állítólagos zsinagógát és meghallgatjuk az Elektrik Bugi Kommandó egyik sikerszámát felvételről. Véletlenül pont ez a kazetta van nálam. Megérkezünk az Elzbeta nevű magyar étteremhez, de senki nem hajlandó áttelepülni másik asztalhoz, hogy egy kupacban ülhessünk le, így tovább megyünk, botorkálunk. A nagy társaságnak is vannak hátrányai. Útközben Hajnal V. letapossa Demes vadonatúj cipőjének sarkát. Legvégül a Sup-hoz (szerintünk leveshez, szlovákul értőknek keselyűhöz) címzett kocsmában kötünk ki, ahol tombol a zene és többek között irodalomról is szó esik. A kollégium lepukkant, minden komfortot nélkülöző és barátságtalan szobái nem hívogatnak, így hajnali négyig húzzuk. Főleg személyes témák kerülnek előtérbe. Kedvenc zenekar, könyvek, ki honnan származik, mit csinál, kivel és miből él. Mint egy ismerkedési est. Szóba kerül miért fontos annyi „lövészárokból” egymás mellett publikálni írókat. Egyre fáradtabb és szétszórtabb a társaság, ráadásul komoly hangszál-szakasztó akció megértetni magunkat a szemben ülővel. Elmenetben poharat lopunk emlékbe.

Reggel nyolckor vernek ki az emeletes (!) ágyakból, ami enyhén szólva is embertelen húzás. Egyrészt kilencig kell csak elhagyni a szobákat, másrészt ezzel a röpke álommal sem sikerült nyolc óra fölé tornászni összesen az alvással töltött időmet az elmúlt négy napban. Rejtély, hogyan jutok ki az épületből és agyhalott rémálom a hazaút. Az Irodalom Visszavág csapatát elkísérjük a zárt parkolóig, mi pedig elindulunk reggelit vadászni. Kialvatlanul, mosdatlanul gyalogolunk a napsütésben. Pajor és barátnője, Kerényi fotós és jómagam. Lenyűgöző választékot találunk a boltban, főleg péksüteményekből. Kísérletet teszünk megfejteni, melyik lehet a kefír, de kísérőink tudása sem elegendő a feladványhoz. Bátortalan próbálkozásukat (smotana) letorkolom, hogy az tejföl, szerencsére kisegít minket egy idős hölgy. Maradék pénzünket borovicskára és becherovkára költjük, mert ott jó helyen van. A pénztáros is beszél magyarul. Ködös agyamban finoman megkérdőjeleződik a hivatalos 3-4% (mint az itt élő magyarok aránya). Elpályázunk a Magyar Intézetbe. Reggelizünk buszindulásig. Nagykanállal eszem az akácmézet ugató köhögés ellen és a fiúk (változatosság kedvéért) a szlovák politikai helyzetet elemzik, különös tekintettel Beneš-dekrétumokra. Inkább kimegyek az erkélyre süttetni magam a nappal, ott lonc virít. Lila.

Buszozásról csak flashek maradtak, Komáromban rögtön a híd után ásványvizes forrás van, aztán eszünk egy levest és túrós csuszát valahol és rohanunk a vonathoz. (Jegyet csak Kelenföldig kérni, mert az olcsóbb.) Azt ígérték gyors lesz, de „minden megállóban és megállóhelyen megáll” még olyanokon is, amik nincsenek. Keleti pályaudvar a vég. Ahogy leszállok, az első várakozó kezében egy Szőrös Kő virít. Éljen a vasút, éljen Pozsony!