Mióta gyógyítjuk az állatokat?

Bizonyára sokatoknak van otthon valamilyen kedves kis háziállata, egy kutya, cica és még sorolhatnánk. Idővel olyannyira belopják magukat a szívünkbe, hogy ha valami baj éri őket, megbetegszenek, aggódunk értük, és lehetőleg mindent megteszünk a gyógyulásukért. Vajon mióta vihetjük kedvenceinket állatorvoshoz?

A vallások tiltották

Talán nem is gondolnátok, hogy az állatorvoslás kezdete messze visszanyúlik az őskori időbe. Az emberek, miután egyes állatfajokat saját céljaikra már megszelídítettek, azok betegségeit – elsősorban a fertőző bajokat – tőlük telhetőleg gyógyítani iparkodtak. Kezdetben, persze, csak megfigyeléseken alapult gyógyító tudományunk. A betegségek által okozott elváltozások azonban már korán ismertté váltak, és ezeket az ismereteket főleg az áldozati állatok pontos megvizsgálása gyarapította. Sőt, abban az időben, amikor emberi hullák boncolását a vallások tiltották, az állatok boncolása alkalmával szerzett tapasztalatok képezték az emberi orvoslás alapját is.

Az egyiptomiaknál már léteztek állatorvosok, sőt ezek éppen úgy, mint az orvosok is, túlnyomóan specialisták voltak. A zsidók szigorú áldozati törvényei pedig arra mutatnak, hogy papjaik a háziállatok betegségeit alaposabban ismerték.

Az állatok részeiről

A görögöknél Aszklépiosztól és Hippokratésztől eltekintve, akik valószínűleg csak mellékesen foglalkoztak állati betegségekkel is, Arisztotelész több állati betegséget alaposan leír az állatok természetrajzának nyolcadik könyvében (Az állatok története, Az állatok részeiről, Az állatok nemzéséről – Arisztotelész munkái). A rómaiaknál már egészen behatóan tanulmányozták a 4. század körül az állatok életét. Vegetiusz már az addig ismert munkák alapján rendszeres művet írt a szarvasmarhák, juhok, sertések s kecskék betegségeiről. Az idősebb Pliniusz nagy szorgalommal, de kritika nélkül gyűjtötte össze mindazt, amit kora az állatokról tudott, valamint jó és rossz tulajdonságaikról, bűvös hatásukról és csodálatos gyógyító erejükről mesélt. A tudományt előbbre nem nagyon vitte, mert a középkori írók inkább a mesélő Pliniuszt, mint az előttük érthetetlen

Arisztotelészt követték.

A középkorban, a természettudományok más ágaival együtt az állatorvostan is alacsony fokon állt, ismereteiket jobbára csak a görög Hippokratész fordításából merítették, illetve egy Physiologus nevezetű korai munkából, melyben képzeletbeli lények is szerepelnek, s mindegyikük valójában erkölcsi példázat. A dominikánus barát Albertus Magnustól származik az a tudományosabb jellegű nagy állatkönyv, melyben bemutatja az öszszes ismert állatot, s kommentálja Arisztotelészt. Iskolák létesültek

A 17-18. században következett be jelentősebb változás. Észak-Európában az állatok adásvételét már külön törvényekkel kezdték szabályozni. Mindennek dacára az állatorvostan nem fejlődött túl gyorsan. A 18. században a keleti marhavész óriási veszteségeket okozott csaknem egész Európában, ezért a kárvallott államok megfelelő óvintézkedéseket vezettek be. Ehhez már szakszerűen képzett állatorvosok kellettek, így állatorvosi iskolák létesültek Európának majd minden államában. Az első iskolát Bourgelat, a lyoni lovas iskola főnöke alapította 1762-ben. Az iskola híre gyorsan terjedt Európában, egymás után alapítottak hasonlókat: Padovában (1774), Bécsben (1777), Drezdában (1780)? Budapesten jött létre ilyen intézmény (1787, l. Állatorvosi Akadémia).

Kezdetben az állatorvoslást a nagyközönség nem tekintette művelt emberhez illő foglalkozásnak, erre a pályára főleg csak pásztorok, kovácsok, lovászok stb. léptek. Később komoly felvételi vizsgát kellett tennie annak, aki az állatok gyógyítását akarta tanulni, s ez mindmáig változatlanul így működik. (sn)