Mióta ehetünk asztalnál?

Volt idő, amikor az emberek életét nem könnyítette meg az asztal. De vajon hogyan ettek, egyáltalán mihez kezdtek nélküle? Természetesen a legkézenfekvőbb megoldás az, hogy a földön ülve evett. A szabad ég alatt, bográcsban való főzés a gyűjtögető életmód maradványa. Őseink a párolgó vasfazekat egyszerűen a puszta földre helyezték, körülülték, s kagylóhéjból meg vesszőből készített kanalakkal meregettek belőle. Tehát az evés kezdetben még nem szakadt el a földtől. Régebben a falusi házakban nem volt asztal. A bográcsot a földre állították, és zsámolyokkal rakták körül. Azon ülve, fakanállal szedegettek belőle. Közös bográcsból többen? Természetesen. Sőt, az is szokás volt pásztoraink között, hogy a bográcsból a pörkölt húst vagy a köleskását a subára fordították ki. A suba volt tehát az asztal. S innen ered még az „egy tálból cseresznyézés” szokása is. Az egy tálból való evés az összetartozást jelképezte. A fejlődés következő foka az evőszék volt. Ez tulajdonképpen egy alacsony és lyukas ülőkéjű szék. Ebbe állították bele a bográcsot, s ezzel megemelték a szintjét, hogy könnyebb legyen a székekről is elérni. ĺgy vált el a bogrács a földtől. Igen ám, de az evőszék még mindig nem asztal! Ám már erre sem kellett sokáig várni. Az alacsony evőszék, vagy ahogy az asztal szó meghonosodása után nevezni kezdték: asztalszék, nemcsak a pásztorok közt, hanem a parasztkonyhában is közönséges volt. Innen egyre inkább kiszorította az úri rendből átkerült magasabb asztal, amely idővel már a szobában kapott helyet, ám tarka, hímzett, szőtt abrosszal letakarva sokáig inkább csak díszbútor maradt, akárcsak a magasra vetett ágy vagy a festett-faragott szék. Ahhoz tehát még sokáig kellett várni, amíg a ma használatos dohányzóasztal és íróasztal is kialakult. De mostanában már szerencsére örvendhetünk nekik. (s, he)