Mi fán terem a szerelem?

A tavasz a szerelem évszaka. A természet virágzik, az állatok keresik párjukat. És az ember is könnyebben szerelembe esik, talán mert süt a Nap, mindenkinek jobb a kedve.

Minden korban voltak szerelmes emberek. Ha beleolvasunk régi naplókba, elolvasunk egy-egy regényt, vagy kezünkbe fogunk egy verseskötetet, a szerelemmel mindenhol találkozhatunk. Megéri régi nagy bölcsek írásaiból szemezgetni, hogy mit is gondoltak a szerelemről, hogyan élték meg ezt a nagy érzést elődeink.

Lehet, hogy szégyen a szerelem? Vagy, rejtegetni kell a szerelmet? Szabó Lőrinc írja egyik versében: „Szerelem… szégyeltük, még fölényes gyerekek, az egyszerű szót, az igaz szívet.“

A szeretet a legnagyobb kincs a világon, ha valaki nem szerelmes, az nem azt jelenti, hogy nem szeret, hiszen vannak családunk, barátaink, akiknek szüksége van e gyengéd érzésre. De mit jelent tulajdonképpen szeretni? Erre a kérdésre is egyik nagy írónk segítségével kapunk választ. „Szeretni mindig csak ennyi, szolgálni.” (Márai Sándor). De bizonyára mindenki ismeri Pál apostol gondolatát is, ez egy másik válasz lehet kérdésünkre. „A szeretet hosszú tűrő, kegyes, a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hisz mindent remél, mindent eltűr, a szeretet soha el nem fogy…”

Az sem kétséges, hogy a szeretet nagy erőt képes adni az embernek, mint ahogy Ady Endre is írja:

S minden elérhető,

Ha van benned bátorság,

remény és szeretni erő.

Akit szeretünk azért mindenre képesek vagyunk, megóvjuk őt minden veszélytől, talán jobban vigyázunk rá, mint saját életünkre. Sőt, mindent képesek lennénk odaadni, annak akit igaz szívből szeretünk. „Sem vagyon, sem ember nem számít. Csak a szeretet. Annak is az a fajtája, amit Te adsz.” (M. Darce)

Fontos kérdés az is, hogyan tudjuk meghódítani a kedvest, mindenkit máshogyan. És mi az, ami vonzó benne? Goethe szerint „Az embert a hibái teszik rokonszenvessé.“ Valószínűleg, hiszen, ha nem lenne hibája az embereknek, mindenki ugyanolyan tökéletes lenne. Akkor még csak különbségek sem lennének az emberek között. De ez nem így van, sőt, ha nagy mesemondónknak Jókai Mórnak igaza van, mindenki mellett mások vagyunk, mert: „Ugyanazon férfi az egyik asszony mellett gyáva bölcs, a másik mellett elveszett hős.“ Valószínűleg nálunk nőknél is így van, nemcsak a férfiaknál.

Vannak olyan asszonyok, akikről meghatóan szólnak íróink, ilyen Szindbád felesége Márai Sándor művében, aki „Elhozta a békét, mely szótalan volt, mint mikor a sötétedő szobában két megkínzott szív végre egyszerre dobban, s két meleg kéz eskü nélkül is örök szövetségre fonódik össze.“ Azt hiszem jól esne, ha pár év múlva ilyen, vagy hasonló sorokkal emlékezne meg rólunk is valaki.

Nézzük meg, mi a legjobb orvosság arra, hogy minket is szeressenek: „Elárulom neked, mi csihol szerelmet orvosszerek nélkül, füvek nélkül, mindenféle varázsének nélkül: ha azt akarod, hogy szeressenek: szeress.“ (Hekatón) Ennyi lenne az egész? Tehát nekünk is csak az kell tennünk, amit mások elvárnak tőlünk, szeretni. De azért vigyázzunk, igaz szerelemmel csak egy embert lehet szeretni, és inkább szeressünk egyet rendesen, mint, hogy nekünk is fel kelljen tennünk Kazinczy kérdését: „Nem jobb-e egyet szeretni, mint sokakat ölelgetni?“

És a végére egy jó tanács azoknak, akik csalódtak a szerelemben, és felejteni akarnak: „Akit feledni akarunk, arra gondolunk.“ (La Bury-ére)

Amíg fiatalok vagyunk és vidámak, addig semmi nincs veszve, az igazi szépség belülről fakad, és ez az a szépség, amivel bárkit a világon meg tudunk hódítani. S ha nem gondoljunk arra, úgysem ő az igazi.