Merre is tart a Való Világ

Kedves Uram! A pár nappal ezelőtt közölt írására szeretnék reagálni, melyben a Való Világ című televíziós műsort méltatta. Először is szeretném leszögezni, hogy én is megnéztem párszor a műsort, úgyhogy teljes mértékben tisztában vagyok vele, miről is szól. Azért említem az elején ezt a momentumot, mivel nem szeretném, ha valaki azt gondolná, olyan felett ítélkezem, amit nem ismerek.

Önnek egy dologban igaza volt: demokráciában élünk. A hölgy viszont, akinek a véleménye annyira felháborította önt, nem a politikáról, nem az államapparatúra hibáiról, s nem is a szólásszabadság betiltásáról írt. Hanem egyszerűen az esztétikai ízlés alakulásáról, fejlődési irányáról, s a média hatásáról. A ma emberének értékrendje teljesen más, mint az ötven évvel ezelőtt élőknek. És ebben, sokan akármennyire is tiltakoznak ez ellen, a médiának óriási szerepe van. Vegyünk csak egy példát: mielőtt a televízió teljesen hétköznapi háztartási kellékké vált volna – ami piacra dobása után nagyon rövid idő alatt ment végbe –, az emberek teljesen másként múlatták idejüket, mondjuk estefelé összegyűltek és beszélgettek vagy olvastak, esetleg valamilyen kreatív foglalkozást végeztek (a nők hímeztek, a férfiak farigcsáltak, zenéltek). Manapság szinte megszűnni látszik az emberek közötti kommunikáció, személyes érintkezés – a tragédia benne az, hogy amíg ezt nem látják, egyszerűen elsiklanak fölötte, vagy még örülnek is neki, addig lehetetlen megállítani az elidegenedés folyamatát, mely ki tudja, hová vezethet. (Azért emlegetem egy lapon a kommunikációt és a médiát, mert mindkét objektum sikerének alapja ugyanabban rejlik.)

Ha pedig a média és a kommunikációs fejlődés által feleslegessé vált személyes érintkezés, ill. annak hiánya ennyire megváltoztatta életünket, azt valamilyen módszerrel kellett elérnie. Egy olyan módszerrel, mely csábítóbbá tette a régi világnál. Ez pedig a kényelem érzése volt, a passzív szórakozásé, mely nem igényel semmiféle fizikai vagy szellemi aktivitást.

És minél egyszerűbb valami, az ember számára annál vonzóbb. Az üzleti televíziós adók a szó szoros értelemben versenyeznek, hogy melyikük tudja a legigénytelenebb, a néző számára legkevésbé megterhelő műsort vetíteni. A nézőhöz így nem jutnak el az igényesebb műsorok, filmek, melyek ismereteit gazdagíthatnák, szellemi életét a kreatív gondolkodás felé sodorhatnák. Látóköre leszűkül, mivel napja legfontosabb időszakában, szabadidejében, amikor kötelességei nem irányítják tevékenységét, szappanoperákat, valóságshow-kat néz, amik semmi újat nem adnak. Ezek a műsorok sémákon alapulnak, amiket az ember két rész végignézése után elsajátít (ha tudatosítja őket, akkor már nem érdeklik az efféle műsorok), és a következő négyszáz részt teljesen üres elmével nézheti végig. Ha a műsorok sematizmusát a néző nem tudatosítja, csupán befogadja, s vállalja a kényelem csapdáját, értékrendje és az egyéni kánon alakulásában is ezek játszanak közre – nincs miből válogatnia.

Tegyünk fel egy nagyon egyszerű kérdést: jó az, ha az embert bezárják egy házba további tíz teljesen ismeretlen egyénnel, és nem láthatja a családját három hónapig, amit még tetőz a tény, hogy úgy kell viselkednie minden helyzetben, hogy további tízmilliónak elnyerje a tetszését? Úgy látszik, jó.

Hiszen vannak, akik hajlandók ezért annyit fizetni, amennyi egy átlagos szlovákiai állampolgár kétévi jövedelme.