ĺgéretes tehetség

Szokás az „ígéretes“ jelzőt használni mindenféle bemutatkozó alkotásra, akár filmre, könyvre, de természetesen lemezre is. Kétségkívül dícséretnek szánják, de van a jelzőnek egy kis felhangja: vannak ígéretek, amiket a bemutatkozó alkotó még nem teljesített be. Nos, ennek fényében Michelle Branch: The Spirit Room című lemeze mindenképpen ígéretes. A tizennyolc éves leány Everywhere című dala feljutott a nemzetközi slágerlisták élvonalába - ezt elég kevesen mondhatják el magukról ilyen korban (de idősebben is), főképpen úgy, hogy nem egy kész koncepcióhoz, zenéhez, imidzshez szerződtették őket utólagosan. A dal lendületes, friss, igazi fülbemászó sláger, fogós refrénnel, eredeti hanggal, jó kis beindulós résszel. Popzene, de annak a rockosabb változatából, nagyjából azon a vonalon, ahogyan azt Alanis Morrisette-től és sok más (főleg amerikai) (szóló)énekesnőtől hallhattuk, de talán kicsit kevesebb szomorúsággal, több fülbemászással. Szóval ideális bemutatkozás. A lemezen összesen tizenegy dal hallható, mind hasonló kvalitásokkal. Egyetlen baj csak az, hogy a számok egymáshoz is meglehetősen hasonlóak, sokszor még szerkezetükben is: erős gitár-jelenlét, enyhén hip hopos dobok, lassabb indítás, refrénre kis beindulás, satöbbi, satöbbi. Úgyhogy maradjunk az ígéretesnél: mindenképpen kiemelkedik a szürke mezőnyből, de igazán nagy majd akkor lehet a kis Michelle, ha kétségkívül meglévő tehetségét sokszínűbben kamatoztatja. Életrajzában az a különleges, hogy valójában semmi különleges nincs benne. Hány és hány amerikai kislány álmodozik arról, hogy musical-énekesnő, majd arról, hogy popsztár lesz belőle. Michelle kisvárosokban nőtt fel, a nyolcéves kora óta tanul énekelni, tizennegyedik szülinapjára kérte ajándékba a gitárt. Önéletrajzában ezt elégedetten nyugtázza, ám felteszi a kérdést: „És hol a póni, amit ötévesen kértem?” - szóval humora is van. A high schoolban eltöltött éveket intenzív dalírással tölti, barátnőjével összeáll, és már azt is megtervezik, hogy milyen ruhában virítanak majd a Grammy-átadáson. A nagyobb városokban valószínűleg már keveseknek adatik meg, hogy a környék kis „sztárjaivá” váljanak. Sedonában, ahol a Branch család élt, a „csodagyerek” nagy népszerűségnek örvendett, mindenki megígérte, hogy összes „lemezipari kapcsolatát” mozgósítja, ám ezek a kapcsolatok jobbára csak az emberek fejében léteztek. Mindenesetre újabb és újabb demok születtek, míg végül 1999 elején véletlenül arra járt egy Los Angeles-i körökben mozgó fickó, Michelle-nek szólt egy barátnője, vitte a kazettát. Két hónapig semmi nem történt, aztán megcsörrent a telefon: jelentkezett Jeff Rabhan. Ugye, semmi túlzott izgalom, nagyobb fordulat – és ezután sincs semmi nagy fordulat: egy független kiadású kisebb album után Madonna kiadója, a Maverick szerződteti az énekesnőt, aki megmutatkozik a nagyvilág előtt, az Everywhere után már a második kislemezdal, az Everywhere klipje is kész. Leginkább ezt szeretem ebben a lemezben is, ami az életrajzból kiderül: van egy lány, aki nagyon szeret zenélni, vannak gondolatai az életről, a világról, tud jó dallamokat írni. Kész. Mi kell még? Ugye, hogy semmi! (írisz)