Levegőt!

Egy kis házban lakom, egyedül, a hegyekben. Ritkán vannak látogatóim, hiszen elég nehézkes az ide vezető út. Egy öt méter magas kerítés vesz körbe, már nem is emlékszem, mikor emeltettem fel. Félek a vadállatoktól, ha nem lenne kerítés, túlságosan ki lennék szolgáltatva a környezetnek, talán álmomban támadnának meg a tigrisek, oroszlánok, vérfarkasok, sárkányok, lassacskán megfojtanának, és megvárnák, míg eltűnik arcomról az álomból megmaradt gyenge kis mosoly. Nem tudom, milyen lehet kint, látogatóim azt mesélik, hogy szép. De ha megkérdem mi a szép, nem tudják.

Számomra szép itt, biztonságot nyújtó kis fészek, melybe akkor rakok kicsiny kis tojásokat, amikor akarok, hisz nincs, ki rálépjen, széttörje. Azt mondják, körülöttem folyik az élet, a falon túl medvék málnáznak, a madarak csiripelnek, kis rókák játszanak a réten. Furcsa, innen nem hallani madárcsiripelést...

Néha látom, hogy leszáll a kerítés tetejére egy kis fekete madár, tátogatja csőrét, mintha mondani akarna valamit, aztán elszáll.

Milyen a madárcsiripelés? A málna? – kérdem tőlük. Erre ők közelebb jönnek hozzám, hogy megfogják kezem: „Gyere, megmutatom.” De mikor megérzem az emberi kéz enyhe súrlódását karomon, félre lököm őket, ők még egyszer kérlelően szemembe néznek, majd eltűnnek. Esténként álmodom, gyakran ugyanazt, teljesen ugyanazt. Kint vagyok a kertemben, és azon gondolkozom, hogy vajon az eget az emberek teremtették vagy ő teremtett-e minket. Az ég kék, világoskék, nyugtató, émelyítő, fekszem a földön és bámulom Az idő múlásával egyre sötétedik, míg végül már a kék nyomát sem látni, csak fekete űrt, rémisztő, mindennél rémisztőbb sötétséget. A végtelen messzeségből a fekete madár közeledik felém, szárnycsapásai megtörik a csendet, visong, krákog: „Gyere velem, gyere velem.” Közelebb jön, egyre közelebb, majd mikor eléri a kerítést, felriadok. Félek álmodni, félek a madártól, a sötéttől, a kertemtől. A házamban kevés tárgy van, inkább csak érzések. Minden egyes szoba egy érzést kelt bennem. Ha bemegyek a nappaliba, a biztonságot érzem, az előszobában a szorongást, a fürdőszobában valami megmagyarázhatatlan kellemetlenséget, de azt is csak akkor, ha el kezd folyni a víz a csapból.

Egy érzést viszont nem tudok megmagyarázni, van egy kis padlásom, létrával kell fel menni, nem szeretem a magasságot, ezért még csak egyszer jártam ott. Nem tudom leírni azt az érzést, ami itt hatalmába kerített. Ha lenne ablak, kitörném, ha lenne meglazult deszka, kitépném. Eleinte vágytam erre az érzésre, de aztán a létre első fokára lépve elbátortalanodtam...

A mai napig eszembe sem jutott ez az érzés, csak az álom, megint az álom. Ma nem ébredtem fel rögtön, mikor a madár a kerítéshez ért. Hallottam még azt a szót, talán eddig is ezt mondta, nem tudom, de most olyan tisztán, érthetően, csengően, egyáltalán nem azzal a krákogással, mint eddig: „Szép”.

Mosolyogva ébredtem, nem vártak tigrisek, vérfarkasok, ott feküdtem egyedül az ágyamban, és először akartam, hogy valaki megkérdezze: min mosolyogsz? És én azt válaszolhassam: szép!

Nem tudok szabadulni ettől a gondolattól, egész nap itt van velem, és folyton a padláshoz húz, ismét érezni akarom, érezni azt az érzést, KELL, szükségem van rá, levegőt! Észre sem veszem, de már a harmadik lécen állok, messziről szárnycsapások ütik meg a fülemet, egyre közelebb és közelebb jön, felreppen a padlás bejáratához: „Gyere, szép!” Már nem látom, fent vár, már alig pár léc! Fent vagyok, ez az érzés, jobb, mint eddig bármi. A kismadár sehol. Hirtelen melegséget érzek a hátamon s a hátam mögött. Egy ablak, egy pillanatra elgondolkozom azon, hogy kiférek-e rajta, de mire eljut az agyamig a kérdés, már az arcomon érzem az enyhe, hűvös szél fúvását.