Kiáltás

Péter riadtan felegyenesedett az ágyon. Karja még mindig lúdbőrös volt az imént átélt rettenet hatása alatt. A szoba kísérteties hangulatú volt a telihold függönyön áttörő sugarainak fényében. Időbe telt, amíg újra felismerte a szoba tárgyait. Minden a helyén volt, csak az ajtó mellett lógó tükör ásított vakon. Hiányzott megszokott csillogása. Nemsokára újra meghallotta a kiáltást. Most is a nevén szólították, de a hang korántsem volt olyan fenyegető mint az, ami álmából ébresztette. Az egyre sürgetőbbé váló hangoknak nem tudott ellenállni, s mintegy hipnotizálva szállt le az ágyáról, és indult el a tükör felé. Amikor már kéznyújtásnyira volt tőle, észrevette, hogy az ébredés utáni pillanatok nem csalták meg érzékeit. A tükör kerete üresen ásított a falon, s a mögötte lévő üreg egyre szélesebbé vált. Valahol a távolban apró fények csillogtak, s egyre erőteljesebb lett az újra felhangzó kiáltás – Péter! Segíts!

Érezte, csak úgy tud megszabadulni a hangtól, ha hallgat a hívó szóra. Odahúzta a tükör alá a széket, majd átlépett a semmibe. Minél tovább haladt, annál halkabbá vált a hívó hang…

A szoba mozdulatlanul fürdött a hold fényében. A tükör lassan visszanyerte régi fényét, az óra éjfélt ütött. A búcsúzó fénysugarak végigsimogatták a gyűrött ágytakarót, s aztán már csak az ablak előtti tölgy lombjának susogása hallatszott. (luna)