Hazatalálásra várva

Az ajtón belépve tágas szobában találtam magam. Leültem. Körülnéztem. A magasból egy csupasz villanykörte lógott le. Valaki beszél tompa hangon, mintha rádióból szólna. Aztán a kerekek ritmikus csattogása lassan felébresztett. Semmi kedvem nincs az egész utazáshoz.

Előttem az ablaküvegen végiggördülő gazdátlan könnycseppek, odalent az esőben pedig a hangtalanul mozgásba lendülő kocsisor.

Fáradtan szürcsölgetem a gőzölgő teát, ki tudja, miből készült. Ahogy megfogom a teáscsészét, jól kivehetően fodrozódni kezd a felületén a város háttérszíne.

Egyesek őrültnek tartanak, mások látnokként tisztelnek. Az az érzésem, az előbbieknek van igazuk. A különbség azért nem anynyira látványos, mint azt az ember gondolná. Végtére is azok az álmok akár igazak is lehetnének.

Igazából nem is volt olyan tágas az a szoba, csak nagyon magas. Egy énekesnő küszködött a magnóban, hogy a hangján álmosság tükröződjön. Bár ha jobban belegondolok, nem lehetett a magnóban, csak ilyen... Lényegtelen. Már úgyis az ismétlődő csilingelésre figyelek, meg a fákra lerakódott lehetetlen színű hórétegre.

Tényleg, miért ne lehetnének igazak? Tényleg, miért ne lehetnék ettől függetlenül őrült? Egy-egy. Ez a tea elvileg ébren kéne tartson, mégis megint az álom határára csalogatott. Vagy csak a teaivás gondolatától van? Talán nem is számít. Remélem, hogy így van, mert ezek a kategóriák folyton kicsúsznak a kezeim közül.

Csak az a figyelő szempár zavar a szemközti ház falán, két kerek ablak. Eleinte mulattatott, néha abszurd színű fények villantak fel ott, de most már határozottan nyomasztó. Mintha látnám olykor-olykor az írisz finom vonalait. Olyankor úgy érzem, valami égeti a szemem. Két ujjamat a teába mártom, és végigsimítok lecsukott szemhéjamon. Ügyet sem vetek a látómezőmben feltámadó (fényes, áttetsző, szitakötő-mozgású, vagy sorolhatnám még, oly sokszor láttam) ugráló körökre. Annyi mindenhez hozzá lehet szokni, miért pont ehhez nem? Bár most a tudósok rájöttek, hogy a különböző gondolatok meghatározott anyagok termelését váltják ki, és ezekre is lehet az ember allergiás.

Van itt gyertyatartó is, benne három narancsszínű gyertyával. A tea felületén az ő lángjuk is megrezdül. Iszom – bor. Felnézek – csupasz villanykörte. Körülnézek – sötétedik, odaát az idegesítő szemek, az egyik plakáton világvége-graffiti, mely azt a velős tényt akarja közölni, hogy „a bűn zsoldja a halál“.

Ezen már el sem merek gondolkodni. A bűn... nem, ez lehetetlen. Amióta a Resurrectio Környezetvédő Paramilitáris Szekta növényi mérgekkel úgyszólván sterilizálta a fél élővilágot (a civilizáltabbik felét), nemigen törődöm ilyen dolgokkal. Állítólag a külvárosokat már teljesen ellepte a gaz, és már több erőművet is megbénított. Annyi baj legyen, nekem ebben a házban – nagyjából húsz-harminc emelettel a föld fölött – még mindig jobb dolgom van, mint annak a pár szerencsétlennek a Szaporítóban. Azelőtt évekig nem ettem semmi növényi anyagot, most pedig szinte csak ilyet lehet enni, meg itt ez a tea is...

Miután a nap belesüppedt a horizont szürkületébe, már egészen kevéssé lehet látni – világítás nincs – , maradnak hát az elmélyülő árnyak, a rovarirtó berendezés tengermorajlásszerű hangja, és odafent a láthatatlan csillagok. (lsp)