Egy kellemetlen és titokzatos kényszer

Bizony, sokszor kerülhetünk kellemetlen helyzetbe egy jó kiadós ásítás miatt. Mert persze, mindig a legrosszabbkor tör ránk. És az ásítás az unalom jele. Vagy az álmosságé? Mindenesetre egy önkéntelen reflex, amit nem tudunk szabályozni, és elnyomni is csak nehezen. De vajon mi okozza ezt a kényszert? Gondolkoztál már rajta, mit is csinálunk, amikor ásítunk? Óriásira nyitjuk a szánkat, behunyjuk a szemünket, a nyelvünket egy kicsit hátrakunkorítjuk, és akkora levegőt veszünk, hogy szinte beleroppan az állkapcsunk. Ez egy kellemes mozdulatsor, amire sokszor ellenállhatatlan vágyat érzünk. De vajon miért?

Régóta és sokáig kutatták erre a kérdésre a választ, és rengetegféle megoldás felmerült: oxigénhiány, álomkór, unaloműzés stb. Biztos választ azonban a mai napig nem tudunk erre a titokzatos jelenségre. Az ásítás okának kutatását már az őseink megkezdték, és arra a magyarázatra jutottak i. e. 390 körül, hogy az ásítás kiűzi tüdőnkből a „rossz”, elhasznált levegőt, és friss vért juttat az agyunkba. És meg kell mondani: ez nem áll messze a megoldástól! Az ásítás ugyanis egy óriási levegővétel, amelynek során a garat a nyugalmi állapotához képest négyszeresére tágul.

Azért ásítunk, hogy ébren maradjunk. Ha elpilledünk, az ásítással ösztönösen nagy mennyiségű oxigént juttatunk az agyunkba, az elhasznált szén-dioxidot pedig kipréseljük a tüdőnkből, és ezáltal felélénkülünk. Az ásítás segítségével távozik a szervezetünkből a fölösleges szén-dioxid, amely az anyagcsere-folyamatok során keletkezik. Minden egyes kilégzéssel szén-dioxidot lélegzünk ki, de ha egy bizonyos időn keresztül a légzésszámunk lecsökken – fáradtság, rossz légzéstechnika vagy rossz testtartás miatt – akkor a vérnek megnő a szén-dioxid tartalma. Ezt a növekedést észleli az agy légzésszabályozó része, és ásításra vagy nagy sóhajtásra kényszerít, hogy megszabadulhasson a felesleges szén-dioxidtól. Ez így rendben is lenne, de akkor mi a magyarázat arra, hogy a pici magzat is ásít az anyuka pocakjában, pedig ekkortájt ő még nem is szájon át lélegzik. Az ultrahangfelvételeken ugyanis megfigyelték, hogy a három hónapos magzatok szabályosan, állkapcsukat szétnyitva ásítanak, pedig köztudott, hogy ők nem a szájon, hanem a köldökzsinóron keresztül jutnak oxigénhez. A jelenség bizonyos kémiai folyamatokat indít el, ami munkára készteti a neuronokat (idegsejtek). Ha ez az egyensúly felborul, akkor valami probléma van. Vannak olyan betegek például, akik képtelenek ásítani, mások viszont nagyon gyakran ásítanak, sőt előfordulhat az is, hogy végeláthatatlan ásító rohamokkal küzdenek.

Általában naponta 15-ször hódolunk ennek a kellemes kényszernek. Ám mivel a társadalom az unalom jeleként fogja fel, illetlen dolog társaságban gyakran ásítani. Normális esetben reggel esünk túl az ásítás folyamatán, de vannak, akik inkább a nap vége felé kezdik el. Érdekes az is, hogy miért illik ásításkor a szánk elé tenni a kezünket. Nem, nemcsak az a magyarázat, hogy eltakarjuk a lyukas fogainkat, hanem ez a szokás egy pogány hiedelemre vezethető vissza. Ugyanis őseink azt képzelték, hogy a nagyra nyitott szájon keresztül bele tudnak költözni testünkbe az ártó szellemek. És mi másra jó a kezünk, mint elzárni előlük az utat! Bármilyen meglepő is, az ásítás nem egy olyan mozdulatsor, amit csak mi, emberek tudunk, hanem az állatvilágban is jelen van. Az összes gerinces állat ásít: leggyakrabban a hüllők és az emlősök. Az ásítás az udvarlás szerves része, de egyes majomfélék békülési szándékát is ez a mozdulat jelzi. A csoportban élő állatoknál a vezér ezzel mutatja meg a többieknek, hogyan vezessék le idegességüket. Akárhogy is, de ásítani jó, mert valamiféle megnyugvást hoz az ásító számára. Csak ne csináld túl gyakran, mert egyesek szerint ragályos! (s, he)