Csempésszük vissza tenniakarásunkat…

A rendszerváltást követően a társadalom minden területén az eufórikus hangulaton túl, egyfajta remény kezdett utat törni magának az emberekben, hogy a hatalom hosszú évekig tartó elnyomó eszméje végleg a múlt süllyesztőjébe tűnik el. Az iskolaügyben munkálkodók körében sem volt ez másképpen.

Kezdtük hinni, hogy a pedagógiai eszmeváltásának leszünk szemtanúi, művelői. Erősen hittük, hogy a felszabadultabb légkörben, igaz szakemberek igazgatásával az általános képzésben is beállnak a kívánt változások. Voltak sikeres kezdeményezések a pedagógusszövetség sugallatára. A nyári egyetemek, a szakmai találkozók sokunkban azt a benyomást keltették, hogy minden a legnagyobb rendben van, jó irányban halad a szekerünk. Aztán jött a „nemzetiek” rémuralma, minden igyekezet úgy tűnt, a kárhozatba vész. Szerencsére ez a rémálom „csak“ négy évig tartott, de ez is bőven elég volt arra, hogy elgáncsolja, lelassítsa a megújhodási folyamatot, és a kisebbségi nemzet iskolaügyének fejlődését. Az esztelen iskolarombolás időszakát követően megint reménykeltővé vált a politikai légkör, ezzel az iskolaügyben is bizonyos kedvező változások álltak be. Megint azt kezdtük hinni, hogy folytathatjuk az átalakítást. De sajnos tudomásul kellett vennünk, hogy az út nem lehet töretlen. Igaz, közben beindított a kormányzat valamiféle reformokat. Az iskolaügy szervezésének és irányításának egy jelentős részét a helyi önkormányzatok jogköreibe utalta a hatalom. Mi tagadás, egy kis pénzt is rendelkezésre bocsátott ehhez, mondván, hogy „ez van, ezt kell szeretni”. Csakhogy ez nem elég az „üdvösséghez”. Az összeg sok esetben még a létfenntartási költségeket sem fedi. Nem beszélve arról, hogy a bérekre sem elegendő. Rákényszerülünk a racionalizálásra. Több helyen, városokban vagy nagyobb településeken, az iskolaépületek eddigi bérleményei szerződéseit az iskolavezetők, az önkormányzatok sugallatára, kényszerből a bérlőkkel felbontják. A gyerekeket összezsúfolják azokba az épületekbe, melyek a község tulajdonában vannak, hogy ne kelljen külön bérleményt fizetni. Sok helyen, a gyermekhiányra hivatkozva útilaput kötnek az amúgy is becsületét vesztett pedagógusoknak a talpára. Nesze neked ábránd arról, hogy a maximum huszonöt gyermeket magába foglaló osztályban a szaktanítón kívül pszichológus, gyermekgondozó gondoskodjon a gyermekeink egészséges fejlődéséről.

A pedagógus mindenkor a nép napszámosa volt. Nem szabad azonban, hogy bérese legyen, mert akkor elkötelezettsége egyben gúzsba kötője is lesz saját életének és a köznevelésnek.

(A szerző nyugalmazott pedagógus)