Bálint-napon sem irigykedem

Anno, még zsenge leánykoromban – lehettem vagy 14-15 éves – mindig valahogy úgy jött össze a dolog, hogy a Bálint-nap teljesen egyedül ért. El is voltam keseredve rendesen, de azt hiszem ez teljesen érthető. Nincs annál rosszabb, mikor egy teljes napon át azt sugározza a környezeted, hogy egy szerencsétlen balek vagy, aki még egy normális pasit sem tud felhajtani magának, és itt szerencsétlenkedik egyedül. Ezt ordították a kirakatok, tele kis piros párnákkal, ezt olvastam az összes újság szívküldi rovatában – ha már a saját nevemet nem tudtam – és persze mérhetetlenül idegesítettek a kis rózsaszálakkal sétálgató fiúk és lányok.

Nem, nem irigykedtem, egyáltalán nem, hiszen én nem vagyok olyan, egyszerűen idegesített, mert hiszen, milyen ünnep ez a Valentin nap, és különben is, kinek van szüksége bárkire, mikor én tökéletesen jól vagyok egyedül is.

Két évvel ezelőtt megváltozott a helyzet. Volt barátom, minden rózsaszín volt és be kellett látnom, hogy senki sem normális, aki azt mondja, hogy a Bálint-nap hülyeség, hiszen az egy tökéletes dolog, és már rohantam is vásárolni. Vettem egy két lábon álló, édes mosolygós, gagyitól csöpögő plüss szívecskét, és izgatottan vártam a nagy napot. A kedves előző nap telefonált, hogy ha lehet, kijönne elém a sulihoz. Már hogyne lehetne, gondoltam én, és a képzeletemben máris megjelent, amint kilejtek az iskolából, és a sok irigykedő balek szeme előtt átveszem a nagy rózsacsokrot, majd megcsókoljuk egymást, és az alsóbbrendűek lenéző tekintetétől övezve elhagyjuk a színt. Még be is harangoztam, hogy bizony elém jönnek ám, tessék csak figyelni, hogy mit kapok. Vége lett a napnak és öntelt mosollyal léptem ki az utcára, ahol már várakozott néhány rózsás lovag. No meg a kedves is, bár ő kicsit hátrébb, rózsa nélkül. Na nem baj, biztosan mást kapok – gondoltam magamban – ami a zsebében is elfér. Hazamentünk és az istennek sem akarta átadni a zsebében rejtőző ajándékot. Már épp készültünk elbúcsúzni, mikor a zsebébe nyúlt, nekem megdobbant a szívem, és előhúzott egy papír zsebkendőt, hogy kifújja az orrát, majd odébbállt. Még nagyobb baleknak éreztem magam, mint annak előtte. A plüss szívecske azóta is a monitorom tetejéről mosolyog rám. Tavaly hasonlóan történtek a dolgok, annyi különbséggel, hogy én odaadtam neki az ajándékomat, egy rózsaszín cserepes virágocskát és egy romantikus képeslapot. Enyhe zavar után közölte velem, hogy végül is ő köszöni, de ő nem vett semmit, mert úgy gondolta, hogy ez nem igazi ünnep és különben is, szerinte a Bálint-nap egy hülyeség. Erre én persze rákontráztam, hogy szerintem még nagyobb hülyeség, mint ő gondolná, csak hát már néhány éve a csajokkal a suliban megajándékozzuk egymást ilyenkor, és hogy nézne ki, ha neki meg nem vennék semmit, de természetesesen és is tökéletesen ellene vagyok.

Hihetetlenül fájt, de azért fölényesen előadtam a kemény kislányt, akinek minden mindegy. Megszoktam, hogy ő ilyen. Nem szereti a kötelező ajándékozást. A születésnapomról is elfeledkezik, ha én nem szólok rá, a névnapról pedig ne is beszéljünk. Másrészt ha meglát valamit az utcán sétálva, és úgy gondolja, hogy az biztosan tetszene nekem, akkor megveszi és odaadja, bármilyen átlagos nap is legyen az. Azt hiszem, jobb is ez így. ĺgy tudom, hogy nem csak azon az egy kijelölt napon vagyok neki fontos, tudom, hogy egész évben gondol rám.