A zaklatásnak mindig megvan a mély lelki oka

Lányom osztálytársa a tanítási órákon rendszeresen hátba böködte a gyerekemet, de ő nem hagyta magát. Először csak figyelmeztette, hogy ne csináljon vele ilyeneket, majd mikor nem segített a szóbeli intés, levágott neki egy pofont. Erre a fiatal fiú felugrott, nyersen megfogta a haját és megtépázta. A fiú teljesen kikelt magából, szinte idegbeteggé változott. Hogy ezt az esetet hogy oldották meg akkor az osztályban, azt nem tudom, de még rögtön aznap este lányommal elmentünk a fiú szüleihez. A fiú és az anyja is megszégyenülten álltak a lakás ajtajában, mindkettejük arca piros volt a szégyentől. Elmondtam a kétségeimet a fiú anyjának, aki megígérte, hogy elbeszélget a gyerekkel. Még kint sem voltunk a házból, amikor őrült nagy ordítozást hallottunk, a fiú apja valószínűleg megkergette a gyereket, majd megverte. Ezek után talán nem szabad azon csodálkozni, hogy a gyerek nem tud magán uralkodni, hiszen ezt apjától örökölte, hogy a gondokat tetlegességgel oldja meg, nem pedig beszélgetéssel. Sajnálom az ilyen gyerekeket, mert ők sem otthon, se m az iskolában nem kapnak támogatást, segítséget. A tanárok szemében az ilyen gyerek leírja magát, s elkönyvelik rendbontónak, és nem próbálják megkeresni agresszivitásának okait. A gyereket, aki kiközösítve érzi magát, még a tanár sem szereti, ignorálja, s ezáltal lelki feszültséget okoz neki. Ez történt ezzel a fiúval is, aki sajnálatos módon végül 16 évesen anyját is elvesztette, ezek után mély depresszióba süllyedt. Naphosszat az utcát járja, koszos a ruhája, ápolatlan. Ha valaki egy sötét utcában találkozik vele, inkább átmegy az út másik oldalára, mert fél tőle. Vajon hogy alakult volna ennek a gyereknek a sorsa, ha egy rendezett családba születik?

Egy aggódó szülő