A Radiohead vonzza a sztárokat

A 110 perces show helyszínéül a londoni Hammersmith Apollo szolgált. A banda szokatlanul emelkedett hangulatban játszotta a dalokat. A hangulat akkor hágott a tetőfokára, amikor valaki feldobta a színpadra a melltartóját az Idioteque című dal alatt. Az énekes Thom Yorke megörült az ajándéknak: „Ezt most miért kaptam? Nincs is születésnapom” – viccelődött. A koncerten olyan híres Radiohead-dalok hangzottak el, mint a Paranoid Android, a Karma Police, vagy a még alakulóban levő, hamarosan – a zenekar hetedik stúdióalbumán – megjelenő Open Pick, Bangers ‘n’ Mash, HOuse of Cards. A Radiohead egyike volt azoknak az alternatív bandáknak, akik a kilencvenes évek elején vissza tudták hozni azt a zenei érzést, amit a U2 grandiózus aréna-rockját jellemezték az első albumaikon. Az énekes Thom Yorke dalszövegei és a gitárhármasok a My Bloody Valentine, a Pink Floyd, az R.E.M. és a Pixies stílusát idézik, megfejelve a Radiohead senki mással össze nem téveszthető progresszív-elektronikus hangzásvilágával. 1993-as, debütáló lemezükkel, a Pablo Honeyval nem tudtak igazán betörni, ellenben Creep című daluk hihetetlen népszerűséget hozott a zenekarnak, a nóta alternatív rock-himnusszá vált Nagy-Britannia és Amerika-szerte.

Nagyot újítottak

A kritikusok a Radioheadet hajlamosak voltak „egynótás” bandaként elkönyvelni, de ők rácáfolva a negatív kritikákra, nagyot újítottak, és 1995-ben kihozták második, The Bends címre keresztelt albumukat, megalapozva markáns rajongótáborukat. És hol volt még ekkor a nagy áttörés, a progresszív, elektronikus OK Computer? 1988-ban az oxfordi egyetemen gondolt egy nagyot öt fiú, és On a Friday néven együttest alapított. Ők a későbbi Radiohead. Thom Yorke (énekes, gitáros), Ed O’Brien (énekes, gitáros), Jonny Greenwood (gitáros), Colin Greenwood (basszusgitáros) és Phil Selway (dobos) tagokkal. Első kislemezüket, a Drillt 1992-ben jelentették meg, nem sokkal ezután leszerződtek az EMI/Capitol kiadóval és kihozták a sikereiket megalapozó Creepet, ami erősen az R.E.M. és a Nirvana stílusából táplálkozott.

Következő két nótájuk, az Anyone Can Play Guitar és a Pop Is Dead nem talált túl nagy elismerésre a brit zenekritikusoknál, a hallgatók viszont imádták. Ugyanígy, 1993-as debütáló, Pablo Honey címre keresztelt lemezük is vegyes fogadtatásra talált a zeneértők körében. Ám nem volt ez így a világ másik felén, Amerikában a rádiós slágerlisták élén játszották a Creep-et, és az MTV is nyomatta.

OK Computer

A Creep sikere kétélű fegyver volt, a Radioheadet „egyslágeres” bandaként könyvelték el. Nemsokára a fiúk John Leckie producerrel stúdióba vonultak felvenni második albumuk, a The Bends anyagát. Az 1995-ben kiadott lemez a közönségsiker mellett, hatalmas kritikai sikert aratott.

A The Bends az év végére, feltehetőleg a turné, illetve az időközben elkészült Just és a Fake Plastic Trees videoklipjének köszönhetően befutott. A fiúk a koncertkörutat követően 1996 őszén felvették harmadik, legütősebb-markánsabb albumuk anyagát, 1997 nyarán kijött az OK Computer névre keresztelt nagylemez. Az OK Computer elnyerte a Legjobb Alternatív Zenekarnak járó Grammy-díjat, de fájó pontként sohasem nyert brit díjat. Következő albumukhoz már nem kellett ennyit böjtölni, 2001 júniusában Amnesiac néven kihozták új lemezüket, amely első hallásra az OK Computer stílusában készült, ám az együttes szerint teljesen más koncepcióban állt össze. Az anyag nagyon jól kezdett Angliában és az Egyesült Államokban is. A világsiker, Leonardo DiCaprio főszereplésével készült Rómeó és Júlia című film két Radiohead-dalt is tartalmaz. Ezek közül az egyiknek a Talk Show Remix változata a világszerte sikeres filmzene albumra is felkerült, az Exit music pedig a film végén felcsengő muzsika. (zf, d)