A pedagógusnap margójára

A tantermekben száz és százezer gyerek, az iskola falain kívül pedig az egész társadalom hálás szívvel köszönti Comenius születése napján, minden évben a tanítót. Mi, felnőttek ilyenkor azokra emlékezünk, akik minket vezettek be a betűvetés mesterségébe, akik aggódó szeretettel irányították nyiladozó értelmünk fejlődését. Azokra az igazi tanítókra, tanárokra emlékezünk a tanítók Napján, akik tanítványaik egész pályafutását figyelő szemmel kísérték, azokra a tanítókra gondolunk, akik mélységesen felelősséget éreztek, hogy tanítványaik az életben megállják a helyüket, akik sikereket, eredménytelenségüket a magukénak érezték. Mi, felnőttek, szülők hálás szívvel saját tanítóinkra, tanárainkra emlékezünk akkor is, amikor gyermekeink pedagógusait köszöntjük. Elismerő szavak és virág: a legjobbaknak kitüntetések; a szeretet, a köszönet, a hála megnyilvánulásai az emberformáló munkáért.

Mennyi minden előzte meg e napot a szeptemberi első csengetéstől? Mennyi kezdeményezés, ötlet, új pedagógiai eljárások, korszerű megoldás órán és órán kívül, s mindezt a gyermekekért tették: türelemmel, szeretettel.

Szeptember és március nagy ívén a munka- és ünnepnapok váltakozásában örömök-bánatok, napfény-árnyék, sikerek-kudarcok követték egymást, és sok erőfeszítés, hogy végül is öröm töltse be az iskolát. Ünneplésük elsősorban tudatosítás, helyük, feladatuk, hivatásuk tudatosítása. Feladatuk: szolgálni, a nép, a haza, a jövő szolgálata. Ez a tény adja meg munkájuk társadalmi jelentőségét és váltja ki azt a figyelmet, mely tevékenységüket kíséri. Comenius nagyon szépen fogalmazta meg a pedagógushivatás lényegét: „Tanítani annyit jelent, mint vezetni. Vezetni embereket, akiknek feladata lesz másokat vezetni, a legnagyobb művészet. Aki másokat vezet, tudnia kell, hogy miért van föléjük rendelve, s így elsősorban önmagát kell jól irányítania.”

Mi az, amire emlékeznünk kell, s amit minden szülő elvár a tanítótól, tanártól, hogy azt gyermeke szívébe plántálja? Mi is a pedagógussal szembeni szülői elvárás? Mit kellene minden pedagógusnak megadnia a gyermeknek, hogy a szülők elégedettek legyenek a tanítóval, tanárral a magyar tanítási nyelvű iskolákkal? Az anyanyelv és az erre épülő szeretet és más idegen nyelv biztos ismeretét – az életre nevelést és a tradíció tiszteletét, a kultúrált életformák és magatartást kell tanítványaik tudatába vésni, érzelmi életben meggyökereztetni. S miben nyilvánul meg a tanítóval, tanárral, az iskolával szembeni szülői elégedettség?

Abban, hogy gyermekét abba az iskolába íratja be, ahol mindezt a többlete megkapja! Én itt főleg egy minden iránt érdeklődő, az új iránt fogékony, nyílt habitusú egyén nevelésének „többletére“ gondolok. Mert az igaz pedagógus, új iránti fogékonysága, olvasásigénye és ennek igénnyé tétele, egy egész életre kitörölhetetlenül rányomhatja bélyegét tanítványaira.

Az ünnepi percekben sem feledkezhetünk meg arról, amit ebben a tanévben is tettek a korszerűbb, az eredményesebb nevelésért-oktatásért. Miközben tanítottak – tanultak is, hogy képesek legyenek egyre hatékonyabban nevelni és oktatni.

Comenius szavaival valljuk: „A tanító legkedvesebb gondja legyen, hogy jó példamutatással magával ragadja tanítványait. Élő példáját kell szolgáltatnia az erénynek, amelyekre rá akarja nevelni tanítványait.” Minden pedagógusnak olyan szeretet eléréséért kell harcolnia, amely dolgos hétköznapjainkon körülvesz bennünket. Olyan szeretetért, amely nem ünnepi, s nem az esztendő egetlen napjára korlátozódik. A kis értékek és a nagy felfedezések is hétköznapjainkon születnek.

Keressük a szavakat, a hasonlatokat, de minden szó szürke, minden hasonlat hamis. Érzéseink tolmácsolásához kevésnek bizonyul az ige. Köszönetet mondani pedig – suta gondolat. Marad hát a jókívánság: jelenjenek meg kedves tanítók, tanítványaik és azok szülei előtt mindig úgy, mint az igazság és a szépség, a jóság és a legtöbb emberi bajon segíteni tudó tudás elhivatott és megbecsült szolgálói. Úgy, mint a legszebb hivatás eleve elrendeltetett művészei. Olyan művész, aki nem választotta hivatását, hanem hivatásának szépségét, a népszolgálat kerítette hatalmába és ragadja őt és tanítványait magával a többé lenni akarás, az örökös többé válni tudás birodalmába. Ez a birodalom az ő iskolája, ez az iskola az ő élete. Szentély, melyben elmerülve szemléli és formálja önmagában és tanítványaiban azt az eszményi embertípust, mely életét fanatikus rajongású, teljességében talán ugyan soha el nem érhető céljainak örök hajszolásává teszi. Köszönet azért, mert egyetlen tanítványt sem hagy elkallódni és hála azért, mert minden tehetséget felfedez. Jókívánságunk: sikerüljön mindnyájuknak ezeket a tehetségeket felvértezni nyílt habitusú intellektussal, soha ki nem fogyó energiával és vasszorgalommal. Mert a tanítványok között sok a tehetség. De a tehetség, az intellektus, az energia és szorgalom, mindez csak együttalkotja világunk alkotó emberét. Az ünnepi percek adjanak további erőt, megértő türelmet munkájukhoz, pályájukon örömet, szép hivatásuk teljesítésében újabb eredményeket.