A különórákról pro és kontra

Bár a szülők többsége érthető módon szeretné, ha gyermeke valamilyen területen kiemelkedően teljesítene, a különórák kiválasztásánál semmiképp sem szabad figyelmen kívül hagyni a kicsik terhelhetőségét sem. Az iskolakezdés zökkenőin minden család túl van már, kisebb viták sok helyütt most már inkább azon vannak, hogy a számos lehetőség közül milyen szakkörre, különórára, vagy edzésre járjanak a csemeték.

Sajnos gyakran előfordul, hogy a szülők divatból járatják a gyereket mindenféle különórára, figyelmen kívül hagyva, hogy szegénynek van-e kedve éppen zongorázni vagy franciául tanulni. Gyakori eset az is, hogy apuka, anyuka önmagát, saját, meg nem valósult álmait akarja megvalósítani csemetéje által, tekintet nélkül arra, hogy a poronty akar-e orvos, jogász, mérnök lenni, vagy éppen mást szeretne. Részben ennek is köszönhető, hogy a diákoknak csaknem fele ma túlterhelt, ami levertséget, hangulatzavarokat és – a szülők eredeti szándékát visszájára fordítva – romló teljesítményt eredményez náluk. A túlterheltség hátterében alapvetően két dolog állhat: vagy a szülő vagy az iskola követel túl sokat a gyerektől.

Sikeres pályakezdés

A napjainkra jellemző teljesítmény-centrikus felfogás, illetve a munkaerőpiacon jelen lévő túlkínálat miatt ugyanakkor alapjában véve nem téves az ösztönzés-pártiak felfogása: a kiemelkedően teljesítőknek, vagy tehetségükkel kirívóknak valóban sokkal nagyobbak az esélyeik a sikeres pályakezdéshez. A hiba legtöbbször ott csúszik a számításba, hogy erőszakkal nem lehet rákényszeríteni a gyereket a jobb és jobb teljesítményekre, éppen ellenkezőleg: a hajszolás és nyaggatás a maradék kedvet is elveheti a tanulástól.

A különórák kiválasztásánál ezért mindenekelőtt a gyerek szellemi és fizikai terhelhetőségét fontos szem előtt tartani, ha például „erős” iskolába jár, ahol a hagyományos órákon is nagyon sokat követelnek, „tanulós” különórával nem szabad további pluszterheket rakni rá. Ilyen esetben válasszunk inkább valamilyen zenei, művészeti órát, ami pihenteti, kikapcsolhatja, vagy egy sportot, ahol levezetheti a szellemi feszültséget. A fizikai kondíció fejlesztése ráadásul a teljesítőképességre is kihat: egy fitt, jó kondícióban lévő szervezet sokkal könynyebben birkózik meg a szellemi feladatokkal is. Ha versenyszerűen sportolni nem is akar, valamilyen mozgást akkor is javasolt keresni a gyereknek: az iskolai testnevelés órákat sok esetben sajnos sem a pedagógusok, sem a diákok nem veszik komolyan, és az óraszám is kevés, márpedig az egészséghez a mozgás mindenképp hozzátartozik. Ha nem találunk kedvére való sportot, vagy megfelelő helyet, akkor menjünk vele futni, labdázni, kerékpározni, ne hagyjuk, hogy lexikonok fölött görnyedő könyvmoly, vagy tévé előtt terpeszkedő lustaság legyen.

Ne erőltessünk semmit!

A terhelhetőség mellett magától értetődően szem előtt kell tartani a gyerek érdeklődését is: elsődlegesen lehetőleg ne saját ambícióinkat és elképzeléseinket akarjuk megvalósítani. Persze nagyon kevés az olyan „belülről vezérelt” gyerek, aki kiskorában maga is el tudja dönteni, hogy mi az, amiben örömét leli majd, így értelemszerűen a szülőé a választás. A döntéskor mindenképp mérlegeljük azonban, van-e csemeténknek elég tehetsége vagy szorgalma az adott dologhoz. Sose erőltessünk olyasmit, amihez rossz emléke fűződik, vagy amiben gyengének bizonyult: a kényszerűségből végzett elfoglaltság, és az ilyenkor elszenvedett kudarcok életre szóló sebeket okozhatnak. Ha egy idő után belefárad, vagy nincs kedve ahhoz, amibe belekezdett, hagyjuk, hogy maga döntse el, szeretné-e folytatni. Ha úgy dönt, hogy nem, nem érdemes erőszakoskodni, inkább keressünk más elfoglaltságot. Különösen igaz ez a versenysportot űző gyerekekre: ha valakiben nincs meg a kellő ambíció, erőltetéssel sosem fog igazán jó eredményeket elérni, a rossz eredmények miatt viszont állandó kudarcban, frusztrációban lesz része. A szülők és a pedagógusok közös, általános tévedése ráadásul, hogy a különórákon zsenikké, művészekké, világbajnokokká kell „kiképezni” a gyerekeket, holott az ehhez való igazi tehetség csak kevesükben van meg. A foglalkozások valódi célja az lenne, hogy megismertesse a kicsikkel-nagyokkal a tudás, a zenélés vagy a mozgás örömét, apró sikerekhez juttassa őket, teljesebbé tegye életüket és egy új ablakot nyisson a világra. A megfelelő elfoglaltság kiválasztása mellett mindehhez persze meg kell találni azt a helyet is, ahol hozzáértő, türelmes szakemberek segítik a gyereket a fejlődésben.

A megfelelő foglalkozást, helyet és tanárt lehetőleg igyekezzünk úgy kiválasztani, hogy egy napra csak egy pluszóra jusson, ne kelljen a gyereknek az iskolából a különórára, a különóráról az edzésre, majd az edzésről holtfáradtan haza loholni tanulni, de lehetőleg a hét minden napja se legyen betáblázva, hanem legyenek „szabadnapok” is. Az alsó tagozatos csöppségeknél az időbeosztást úgy kalkuláljuk, hogy az iskolai és a különórák, valamint az otthoni tanulás mellett napi 1-2 óra „játszó- és pihenőidő” is jusson a gyereknek; a legszerencsésebb, ha kezdetnek iskolai szakkört választunk, így nem kell messzire utazni, és új közösségbe beilleszkedni. (s, he)