A diák nem lexikon

Nagyon megörültem, amikor észrevettem, hogy a Nagyszünet új rovattal gazdagodott. A téma, amit felvetettek, érdekes, de úgy érzem, a diákok a kötelező olvasmányokról nem mernek őszintén írni. Én ki szeretném használni, hogy a névtelenség mögé bújhatom, és elmondom, mit is gondolok erről az egészről.

Manapság a diákokat már nem érdeklik a könyvek, főleg nem azok az unalmas több száz oldalas förmedvények, amelyeket kötelezően el kell olvasni. A kötelező penzum tartalmát letöltik az internetről vagy kifénymásolják a Kötelezők röviden című könyvből, így időt és energiát is megspórolnak. Sokan azzal vádolnak bennünket, hogy nem vagyunk olyan műveltek, mint a korábbi fiatalok. Én ezt nem mondanám, hiszen a mai világban már az a fontos, ki hogyan tudja eladni magát, ki milyen gyorsan tud fejlődni, ki mennyire kommunikatív. Ezeket nem tanulhatjuk meg az unalmas leírásokból, manapság már minden gyorsabb, a diákok sokat interneteznek, s a netről gyorsan lehúzható bármilyen információ. Nem szeretnék átesni a ló másik oldalára, és azt állítani, hogy az olvasást teljesen ki kell iktatni az életünkből. Olyan dolgokat kell olvasnunk, amiből hasznunk van, olyan újságokat, kiadványokat, könyveket, amelyeknek információértéke van, s amelyekből hasznosítható tudást szerezhetünk. Elítélem azt a fajta oktatást is, amely arra összpontosít, hogy a diákok minél több anyagot bebiflázzanak, olyanok legyenek, mint a lexikon, ám közben meg félnek megszólalni, rettegnek attól, ha ki kell állniuk száz ember elé, és szerepelniük kell. Tele van a fejük mindenféle információval, kötelező olvasmányokkal és memoriterekkel, de nem tudják a tudásukat hasznosítani, nem találnak maguknak jó munkahelyet, sőt még át sem tudják adni azt a fene nagy tudásukat. Akkor meg minek az a sok olvasás? Persze itt is tisztelet a kivételnek. Szerintem olyan könyveket kellene olvasni, amelyek arra tanítanak, hogyan kell élni, hogyan kell érvényesülni, mert ma ez a menő.

Egy diák Kelet-Szlovákiából