Tvrtko megmondta: Egy felvidéki magyar nem szlovák…

De a legesleglegelején még leszögezte: Egy felvidéki magyar nem szlovák, egy székely nem román, egy vajdasági magyar nem szerb!  

Írását változtatás nélkül közöljük:  

Alapvetésben le kell írnom: nagyon messze állok a magyar belpolitikától, értékítéletemet nem egyik vagy másik párt befolyásolja, kizárólag a saját értékrendszerem határozza meg a cselekedeteimet. Reménykedem benne, hogy jót teszek, hogy tudok jót tenni. 

A napokban közzétettem két írást. Az egyikben arról volt szó, hogy az én pénzemből (adóforintjaimból) magyar politikusok és pártok -hovatartozásra tekintet nélkül- ne finanszírozzák a gyűlöletet. Másik írásom arról szólt, hogy előadásaim és könyveim bevételéből vettem egy gyerek könyvtárat és 6.000 iskolaszert egy székely falu iskolájának, hogy az ezeréves határon élő kicsik megőrizhessék anyanyelvüket, kulturális örökségüket, hagyományaikat. 

Ami ezután történt, nem volt számomra ismeretlen. Bár örömmel és erővel tölt el, hogy mennyi szeretetet, tiszteletet és jó szót kapok, nem hallgathatom el, hogy ezúttal elképesztő indulatokkal is szembesültem. A fő „vádpontok” ezek voltak: 

- miért nem támogatok inkább magyarországi magyarokat a pénzemből? 

- mit várok cserébe? 

- miért megint a határon túlra? 

Emellett pedig voltak, akiknek két lépés sem kellett ahhoz, hogy eljussanak a hazai belpolitikáig, a jövő évi választásokig és a vélt vagy valós határon túli szavazási anomáliákig! 

Könnyű lenne átugrani a problémákat, pláne, hogy konfliktuskerülő ember vagyok. Könnyű lenne, mégis: az értékrendem miatt ebbe most igenis beleállok. Beleállok, mint magyarországi horvát, mint határon túli kisebbségi, mint adakozó, és mint ember! 

Nézzük röviden és sorban: 

1. Az én pénzem. Én kerestem meg, költségvetési tétel és adóforint nincs benne. Az „én adom” nem olyan politikai frázis, mint amikor a politikus a köz vagyonáról sajátjaként beszél; amit adok, az valóban az enyémből van. Nem írom le az adómból, nem kft. vagy bt. adja, hanem egy magánszemély: én! A saját pénzemmel pedig azt tehetek, amit csak szeretnék, hiszen én dolgoztam meg érte. Vehetnék luxuskocsit, márkás órát, vagy éppen ki is szórhatnám az ablakomon, hiszen az enyém. Én azt választottam, hogy a rászorulóknak adom. 

2. Az elmúlt héten - kíváncsiságból - csináltam egy sajátos tesztet: írtam 10 olyan hozzászólónak, aki kritizálta a fentieket (miért külföldre, miért nem itthon, miért éppen könyveket...stb...). Megkeresésemre heten válaszoltak (köszönöm nekik). Hétből hatan - kérdésemre - azt írták, hogy még sosem küldtek adományt másoknak, öten közülük azzal indokolták ezt, hogy nincs miből... 

3. Nézzük a határon túliság kérdését. Talán ilyen mélységekig más nem foglalkozik vele, ezért leírom: két kisebbségfajtát különböztetünk meg egymásól: 

a.): KÉNYSZERKISEBBSÉG: Ők azok, akiket egy háború vagy egy jogi, politikai döntés kényszerített az anyaországukon kívülre. Ilyenek a felvidéki, kárpátaljai, délvidéki, erdélyi, pártiumi, vendvidéki és őrvidéki magyarok, akiket Trianon szakított el Magyarországtól. Nem ők hagyták el a határt, a határ hagyta el őket. 

b.) A NEM KÉNYSZERKISEBBSÉG: Közéjük tartozom én is. Magyarországon 12 államalkotó nemzetiségi kisebbség él (közöttük mi horvátok, nagyjából ötvenezres létszámban). Minket nem egy politikai határozat hozott ide. Az én őseim a mai Bosznia-Hercegovina területéről érkeztek, nagyjából 400 éve. Bár horvát az anyanyelvem és a kulturális kötődésem, ettől még magyar a Himnuszom és magyar a zászlóm. Nekem ez a hazám. 

Mindkét kisebbségi létre igaz egy dolog: a többségi társadalomnak mindig könnyebb. 

Könnyű Budapest belvárosában magyarul beszélni, magyar zenét hallgatni, a magyar hivatalokban magyarul elintézni az ügyeinket... és sokkal nehezebb mindez a szórványban, ott, ahol elnyomják vagy tiltják a magyar nyelv használatát. 

A politika leírhatatlan bűne, hogy stigmatizálta a határon túli magyarokat. Annyira könnyű szavazatszámnak tekinteni őket. Annyira... 

Én egy erős ember vagyok. Erős és megbocsájtó. Hamar túlteszem magam azon, ha egyesek megkérdőjelezik magyarságomat vagy Magyarországhoz kötődő szeretetemet. Elég, ha én tudom (én viszont mindennél jobban), hogy ez a hazám, ez a népem, ez a mindenem. Bár anyukám horvát, apukám magyar, én sosem úgy mondtam, hogy 50-50% vagy fele-fele vagyok, hanem úgy fogalmaztam -még ha nem is jött ki a matematika-, hogy 100%-ig vagyok horvát, és 100%-ig magyar! És mind a kettőre végtelenül büszke vagyok! 

Egy biztos: az egyik legkegyetlenebb érzés, amikor egy határon túli kisebbségi azt érzi, hogy a lakóhelyén is, meg az anyaországában is idegennek tartják. Amikor egy székely Romániában magyar, nálunk pedig „lerománozzák”! Pedig egy felvidéki magyar nem szlovák, egy székely nem román, egy vajdasági magyar nem szerb, én sem azért vagyok horvát, mert a tengerparti étteremben tudok horvátul lángost kérni! 

Hadd meséljek el Nektek egy rövid történetet! Volt egy egykori magyar falu valahol a határon túl. A lakosság nagy része magyar volt, aztán fogyatkozni kezdtek. A végén már csak egyetlen idős magyar bácsi maradt a faluban, aki viszont minden délben megkongatta a kertjében álló harangját. „Amíg lesz magyar a faluban, addig szólni fog a harang!” – mondta. 

Aztán a bácsi beteg lett. Nagyon beteg. Kórházba került. És akkor igazi csoda történt. A szomszédjában lakó román bácsi minden délben átment a haranglábhoz és meghúzta a harangot. Meghúzta, mert számára ez volt a tisztelet jele. A tiszteleté egy másik nép, egy másik vallás, egy másik nyelv és kultúra iránt, és ez az, ami oly’ sok mindenkiből hiányzik! 

Én erről írok és beszélek. Erről, és tulajdonképpen semmi másról! 

Évek óta vásárolok gyerekkönyvtárakat. Ezekkel több kórházat is felszereltem már Pécstől, Miskolcon át Szombathelyig. Most pedig KÁRPÁTALJÁRA, vagyis Ukrajnába viszek egy nagyobb értékű könyvtárat. Azért viszem, hogy az ottani magyar gyerekek az anyanyelvükön tudjanak olvasni. És a határátlépés után -jelképes okokból- megtöltök majd egy dobozt ukrán nyelvű kifestőkkel, rajzos mesekönyvekkel is. 

Számomra egy nélkülöző gyermeknél nem számít az állampolgársága. Az esetek döntő többségében Magyarországon segítek, de ha kell, megölelem az afrikai fekete kislányt éppúgy, mint a dunántúli vagy felvidéki kisfiút! És azért KÖNYVTÁR, mert a hagyomány és a kultúra kötelez! 

Persze felmerül a kérdés, hogy miért nyilvánosan, miért nem „csöndben”? Nos, sokkal többet adok „csöndben”, de a könyvtárak esetében fontosnak tartom jelezni a nálam sokkal, de sokkal tehetősebbeknek, hogy szépen kérem: kövessék ezt a példát! Újíttattam már fel templomi világítást, küldtem takarót a horvátországi földrengés áldozatainak és vettem élelmet éhezőknek, de igazából a GYEREKKÖNYVTÁR az örök szerelem. Az volt, és az is marad, ÖRÖKRE! 

És jöhetnek a fanyalgók, a támadók és az örök elégedetlenkedők. Nagy megértéssel és szeretettel üzenem kedves mindannyiuknak: ha ez így nem tetszik, meghagyom a lehetőséget, hogy többel és jobban segítsenek, mint ahogy azt én teszem. Szívből remélem, hogy sikerülni fog nekik. 

Addig viszont: kárpátaljai kis magyar Barátaim! Kedden érkezem Hozzátok, a könyvtárammal együtt! Barátsággal: Vujity Tvrtko