Gondolatok a magyar érdekképviselet állapotáról

Két blokk feszül majd egymásnak, komoly kihívásnak bizonyulhat a választói mobilizáció, miközben a közösség számára kulcsfontosságú választás előtt három hónap alatt kéne felszámolni a közönyt és a politikusokkal szembeni alapvető bizalmatlanságot egy pozitív kampánnyal. Írásomban az aktuális politikai események rövid értékelése mellett az etnikai politizálás aktuális kihívásairól és a kiutakról is szót ejtek.

A nyártól húzódó együttműködési kálvária előtt az Új Szónak köszönhetően több cikk is megjelent a lehetséges kiutakról és buktatókról. Még áprilisban, a vita kezdeti fázisában arra hívtam fel a figyelmet, hogy a politikai érdekképviseletünk kapcsán három kimenet képzelhető el: egy jól működő hiteles magyar–magyar nagykoalíció (mint a legjobb opció), a szlovák pártokba való betagozódás, vagy a külön indulás, ami veszélyes esetben a parlamenti jelenlét leépülésével is járhat. Nyáron és ősszel mindhárom eshetőségről eléggé sok szó esett. A kézenfekvőnek tűnő MKP–Híd együttműködés ötlete a nyáron elbukott, majd ősszel – egy bonyolultabb helyzetben – újra meghiúsult.

A Progresszív Szlovákia magyar tagozatának és célzott hirdetéseinek megjelenése előrevetíti, hogy a csalódott magyar szavazókra egyre tudatosabban vadásznak a szlovákiai pártok. Az Összefogás-blokk és a Híd-blokk versenye pedig magában hordozza annak a veszélyét, hogy egyik formáció sem éri el az öt százalékot.

Elképzelhető, hogy a magyar nagykoalíció ötlete a kezdetektől fogva halálra volt ítélve, mivel valamelyik párt mindenképpen veszített volna rajta, így pusztán racionális szempontból sem voltak képesek a megegyezésre. A tárgyalások menetéből kiderült, hogy mindkét pártnak egy, a létét alapjaiban megkérdőjelező gesztust kellett volna gyakorolnia: a Hídnak önreflexiót és személyi változásokat, az MKP-nak pedig a párt létét meghatározó erkölcsi keretrendszerének elhagyását. Nem sikerült, és ezen a ponton már mindegy is: nem a hibáztatás ideje jött el, mert februárra és még tovább kell nézni, minél többet ki kell hozni a korlátozott lehetőségekből. Mármint közösségileg.

Fontos a parlamenti jelenlét

Látva, mi történt pár hónap alatt, emberileg teljesen meg lehet érteni azokat a csalódott szlovákiai magyarokat, akik nem bíznak a politikai elitben és nyugodt szívvel veszni hagynák az összes politikust.

A parlamenti jelenlét (ami nem feltétlenül a kormányszerep) viszont nagyon is fontos, az érdekképviseletünk alapja. Furcsa dolog ilyen erős szavakat használni a puszta jelenlétről, de igaz. Harminc évvel a rendszerváltás és száz évvel Trianon után még mindig ott tartunk, hogy a szlovákiai közvélemény nem érti a magyar közösséget. Elsősorban azért, mert nem akarja, másodsorban viszont, mert igazán nem is látja. A sokat hirdetett szlovák–magyar kapcsolatjavulás valójában nem a kölcsönös megértést, hanem a látható konfliktusok hiányát jelenti, ami nagy különbség. Közvetlen magyar parlamenti jelenlét nélkül legfeljebb önjelölt szlovák politikusok vagy külső szereplők vállalják fel a kisebbségi ügyek képviseletét. Pont ugyanúgy, mint öt évig az Európai Parlamentben, ahol Magyarország, esetleg a Progresszív Szlovákia öndeklarált politikusai jelentik a „szlovákiai magyar képviseletet.” Ez a féloldalasság több szempontból sem jó, például szelektív módon mutatják be az ügyeket. Maguk az érintett politikusok pedig semmilyen módon nem számonkérhetők azért, amit tesznek.

Ideológiai korlátok

Vajon harminc évvel a rendszerváltás után, a jelenlegi szlovákiai környezetben mit akar a magyar politika és mit várunk tőle? Lehet, hogy nincs is értelme az etnikai politizálásnak, vagy eleve alkalmatlanok vagyunk az ügyeink képviseletére? A koalíciós tárgyalások, a politikai üzenetek és a közvélemény reakciói rávilágítottak arra, hogy a pártoknak két fontos kérdésben kell legalább saját maguk fejében rendet tenni – az elvek fontosságával és a személyi megújulással kapcsolatban.

Az instabil szlovákiai politikai helyzet miatt visszatérő kérdésként merül fel, hogy hol van a magyar pártok helye a jelenlegi politikában és kik a természetes szövetségesek. Robert Fico és a Smer? A jobboldali-liberális ellenzéki pártok? Esetleg mindkettő, hiszen fontos a befektetésekben és támogatásokban mérhető kormányszerep, vagy egyik sem, mert a magyar közösségnek nincsenek igazi szövetségesei, akik azonosulni tudnak a kisebbségvédelmi célkitűzésekkel? Négy év alatt mintha hivatalos doktrínává vált volna az a nézet, mely szerint a gazdasági haszon és a kisebbségi célkitűzések egy részének előremozdítása független attól, kivel szövetkezünk – beleértve akár a legstabilabb politikai szereplőnek számító Smert is. A gyakorlat (és a Híd támogatottságának alakulása) azonban azt mutatja, hogy a választók egy része, méghozzá az öt százalékhoz hiányzó kritikus tömeg ezt a hozzáállást megbünteti. A nyilvánosság részéről kimondott igényként jelentkezik, hogy egy párt merje magát elhelyezni a politikai színtéren, nevezze meg a szövetségeseit és az ellenfeleit, és ne hagyja bizonytalanságban a választókat. A szlovákiai magyar elitnek 2016-ig stabil válasza volt arra, hogy a politikai térfél melyik oldalán áll: Mečiarral vagy ellene, Ficóval vagy ellene, Dzurindával vagy ellene. A politikai érdekképviseletünk mítosza arra épült, hogy mindig a fejlődés és a demokrácia oldalán foglalnak helyet a magyar képviselők. Ideje lenne ezt a hagyományt újraértelmezni és feléleszteni.

Generációváltás

A másik visszatérő igény, hogy a szlovákiai magyar politikusi gárda „cserélődjön ki”, és legyen új szereplőkben mérhető hatása a változásoknak. A szlovákiai politikai rendszer nem kedvez a kisebbségi pártoknak és hozzájárul a régi szereplők bebetonozódásához a politikában, hiszen az ötszázalékos határt valahogy át kell lépniük a pártoknak és a teljesítménykényszer kevés teret enged a kísérletezgetésnek.

Ugyanakkor teljes elitcsere nem létezik, vágyálmokat kerget az, aki szerint teljesen újra lehet indítani a politikát a romlatlan, új arcokkal.

Eleve a személycsere komoly dilemmát jelent egy olyan pártnak, amelyik az öt százalék határán billeg. Aki a politikán kívülről jön, annak nagy valószínűséggel nincs kellő ismertsége és támogatottsága, cserébe szövetkeznie kell a kipróbált arcokkal, akik népszerűbbek, de kívülállónak aligha nevezhetjük őket. És még nem is beszéltünk arról, eleve léteznek-e széles körben köztiszteletben álló, általános elismertségnek örvendő szlovákiai magyar közéleti személyiségek. Még épkézláb magyar jelölt sem indult az elnökválasztásokon, mennyire valószínű teljesen külsős, politikailag elkötelezett népszerű megmentők felbukkanása a pártok környékén?  A személycserék fontosak, de varázsütésre nem lehet lecserélni az összes politikust, a politikai elitünk egy része itt marad velünk, ha tetszik, ha nem. Ennek a fényében kell kiértékelni a Híd fiatalítási kísérletét és az Összefogás gyors felfutását is.

Jelentéktelenség, Magyar Tanács, vagy elmúlás

A bevezetőben említettük, a következő parlamenti választás alapjaiban határozhatja meg a szlovákiai magyar közösség mozgásterét. Ideális esetben valamelyik blokk képes megugorni az ötszázalékos küszöböt, amihez megfeszített munkára és sikeres mobilizációra van szükség egy politikába belefáradt, passzív, gyakran kifejezetten ellenséges környezetben. Ehhez kitartásra, munkára, pozitív üzenetekre van szükség – na meg arra, hogy az átlagos szavazó képes legyen maga mögött hagyni az elmúlt fél évet, és elhinni, hogy valakik érdemesek a bizalmára.

Mindannyiunk érdeke, hogy magyar képviselők üljenek a parlamentben. Ugyanakkor felvetődik a kézenfekvő kérdés, hogyan tovább, ha a fejlemények másként alakulnak. Miként birkózik meg a parlamenten kívüli léttel a szlovákiai magyarság? Új politikai kezdeményezések szökkenhetnek szárba, hiszen nincs olyan vákuum, amit ne töltene ki a politika, ha nem a magyar, akkor a szlovák. Erre példa a Progresszív Szlovákia magyar kommunikációjának megjelenése. A déli régiók pedig legfeljebb továbbra is alulreprezentáltak maradnak.

Ha az etnikai politizálás jövőjéről beszélünk egy teljes kudarc után, akkor kevésbé lehetünk optimisták, hiszen akármilyen formáció alakul is ki a régi struktúrák romjain, ugyanaz lesz a dilemmája, mint az elődeinek – hitelesnek látszani, mindenkit elvinni a szavazóurnákhoz, és megugorni az ötszázalékos parlamenti küszöböt az általános kiábrándultság közepette.

A Szlovákiai Magyarok Kerekasztala szempontjából erre a dilemmára megpróbálunk egy alternatív megoldást javasolni. Megtesszük ugyanis a kezdeti lépéseket egy olyan intézmény – a Magyar Tanács – kialakítása felé, ami inkluzív, egyfajta kis parlamentként működhet a jövőben, és képes arra, hogy közösségi érdekeket közvetítsen a nyilvánosság felé egy olyan időszakban, amikor a lehetőségek korlátozottak. A semmiből nem lehet reprezentatív parlamentet kialakítani, az érdemi szervezőmunka a következő évre marad, különösen a parlamenti választás eredményeinek ismeretében, ami gyorsíthatja vagy lassíthatja a folyamatot. Ki kell találni, miként működhet, és ki adhatja meg egy hasonló szerveződés hitelét. Fel kell mérni az igényeket. De elkerülhetetlen, hogy legyen megoldásunk a jövőre nézve, arra az esetre, ha nem marad más alternatíva. Ahogy az is elkerülhetetlen, hogy a politikai képviseletünk pozitív jelzéseket küldjön a nyilvánosságnak és megmutassa, hogy van koncepciója a jövőre nézve. Máskülönben a február végi választás után az átlagos szlovákiai magyar szavazó csak legyint, és elkönyveli, hogy a politikai képviseletünk helyzete reménytelen.