Vegyünk német rabruhát!

A bejárat mellett mindjárt gyanús csíkos ingekre leszünk figyelmesek: ezt hordják az elítéltek a berlin-tegeli fegyházban, Európa legnagyobb férfibörtönében. A kék-fehér vászoningnek már patinája van, hiszen a rács mögött 1898 óta ez a módi. Viszont most a rács innenső oldalán levők is megvehetik, jutányos áron, 40 euróért. Vannak egyéb ruhadarabok is, narancssárga dzsekik, laza farmerek, fehér trikók fekete Häftling felirattal, csíkos pizsamák, kockás ágyneműk, sőt még egy kötény is.

A börtönruhaüzlet teljes nyári kollekcióval rukkolt ki, még a hetvenes évek belvárosi gangjait idéző, ám manapság reneszánszát élő ronda fapapucsok is ott éktelenkednek a sarokban, egy fiatal német lány legnagyobb örömére, aki épp azon tipródik, hogy a zöld vagy a vörös csatosat vegye-e meg. Őszinte sajnálatunkra a női ruhák egyelőre még hiányoznak a kínálatból – mit lehet tenni, ha a börtönlakók 90 százaléka férfi –, de az első farmerszoknya-szállítmányt júniusra ígérte egy bajorországi női büntetés-végrehajtási intézet. A nőies darabok átmeneti hiánya azonban nem zavarja a vásárlókat, egy megtermettebb holland lány éppen a szász-anhalti börtön unisex farmernadrágjában gusztálja magát a tükör előtt. Majd feltűnik egy spanyol pár is, ők az olajzöld (eredeti) baden-württembergi dzsekire hajtanak, mert ilyet sehol sem találtak a divatvilágban amúgy előkelő helyen álló Barcelonában. És arról nem is beszélve, hogy minden terméken ott a márkajel: Häftling, vagyis Fogoly.

A ruhákban nemcsak az a pláne, hogy valóban ezt hordják a börtönlakók, hanem az, hogy maguk is készítik őket. Előfordul, hogy már az anyagot is a börtönmunkahelyeken szövik, de minden esetben ott készül a szabásminta, majd a rabok nekiülnek, és megvarrják, beszegik, kivasalják a ruhadarabokat. A minőségre nem lehet panasz, sehol egy málló gomblyuk, egy lifegő gomb, vagy egy szakadt szegély. – A börtönökben mesterek tanítják az elítélteket, és ellenőrzik a munka minőségét. Mi semmibe nem szólunk bele, legfeljebb a színeket választjuk meg: narancssárga vagy bordó dzsekit nyilván nem lehet a rács mögött hordani, de ezek is ott készülnek. De aki ragaszkodik a benti, zöld viselethez, azt is áruljuk – avat be a szakmai titkokba Stephan Bohle, az üzlet 38 éves tulajdonosa. Büszkén mutatja a masszív bakancsokat is, amelyek szintén egy fegyintézetben készülnek, ahogyan a kollekciót kiegészítő bőrövek vagy a szögletes bőrtáskák is. Bármely jobb áruházban megállnák a helyüket, ráadásul ez mind kézimunka. Meg is van az ára, a bakancs például 115 euró, a táska mérettől függően 160–250.

Bohle tavaly nyáron olvasott egy hirdetést, amelyben a tegeli fegyintézet eladásra kínálta az odabent készülő ruhákat. – A kíváncsiság vitt oda – vallja be –, látni akartam, hogy miket csinálnak. Emlékszem, amit eredetileg el akartak adni, elég béna volt, de amit maguknak varrtak, az rögtön megtetszett. Gondoltam egyet, csináltam egy webshopot, és elkezdtem hirdetni az interneten. Úgy elárasztottak megrendelésekkel, hogy lefagyott a site-om, csak decemberben tudtam újraindítani. Havonta 500–1000 darabot adunk el. De mivel sokan még mindig nem szívesen vásárolnak ruhát az interneten keresztül, kísérleti jelleggel megnyitottam ezt a boltot – foglalja össze a villámkarrier történetét Bohle.

Jelenleg tizenkét börtönnel állnak üzleti kapcsolatban, többek között egy svájci fegyintézettel, amely a rabok által szüretelt és palackozott borral illetve pálinkával színesíti az üzlet profilját. Tárgyalnak brit, olasz és amerikai börtönökkel is. – Érdekelne, hogy a magyar intézményekben miket készítenek a rabok, hátha arra is lenne kereslet nálunk – teszi hozzá. Bohle szerint a tevékenységüket nem elsősorban az üzleti haszonszerzés, inkább a szociális felelősség motiválja. A német börtönökben az elítéltek főként arról panaszkodnak, hogy nincs mivel elfoglalni magukat. Van, ahol egyáltalán nincs munkalehetőség, vagy éppenséggel értelmetlen dolgokat készíttetnek velük. A Häftling márkanév eddig 250 fogolynak adott munkát, ők hálásak a lehetőségért, ráadásul a munkaterápia bizonyítottan segít majd a társadalmi visszailleszkedésben. A „civil” munkatársakat persze meg kell fizetni, de a nyereség jelentős része visszaáramlik a börtönökbe, jobb körülményeket és további munkahelyeket teremtve: – Minél nagyobb a forgalmunk, annál több elítéltnek lesz munkája – summázza Bohle. Arra viszont nem kíváncsiak, hogy a ruhadarabokat kik készítik. – Aki akar, és akinek van lehetősége, az dolgozhat. Nem tudjuk, és nem is akarjuk tudni, hogy vannak-e köztük kemény bűnözők.

A boltban dolgozók között nincs egy exrab sem, de a reklámkampányban részt vett egy nemrég szabadult fiatalember. Ezen senki sem akad fenn. A vásárlók, köztük egy neves tévés műsorvezető, lelkesen fényképeztetik magukat a krimikből ismert „centi” előtt, szemből és profilból, kezükben fekete táblácskával, amelyen a nevük virít. Az eladónő szerint a vásárlók között a minap feltűnt egy valódi rovott múltú egyén is, aki elégedetten nyilatkozott a ruhadarabokról: – Jé, tényleg ilyeneket hordtunk a Tegelben – mondta, megtapogatva a ruhákat. – Már csak tudom, hiszen én is két évet ültem – tette hozzá az eladónő legnagyobb megdöbbenésére, majd vásárolt egy pizsamát.

Berlin, 2004. május