Szép ígéretekből nincs hiány

A Fidesz már 1998-as programjában is számos baloldali, kiadásnövelő ígérettel állt elő, s kormányra kerülve ezt a vonalat folytatta. Ám Orbán Viktor felismerte azt is, hogy a gyámkodó államot hajlamosak Magyarországon kedvezően fogadni a választók. A konzervatív Fidesz ugyanúgy ígérget, mint a szociáldemokrata MSZP, csak a Fidesz jobbról igyekszik a „harmadik út” felé, míg az MSZP balról teszi ugyanezt. A szocialista program inkább az adók csökkentésére, az állami szerepvállalás mérséklésére helyezi a hangsúlyt, míg a Fidesz programja a bérek és a közszolgáltatások növelésére.

A kormánypárt a bruttó hazai össztermékhez (GDP) mérten 3 százalékos, az MSZP 2,5 százalékos államháztartási deficitet ígér 2006-ra. A különbség mai értéken számolva ugyan „csupán” 83 milliárd forint, ám ez szemléletbeli eltérést is jelez. Amíg a Fidesz csak arra a szintre csökkentené a deficitet, ami éppen elegendő az euró bevezetésének feltételéül szabott maastrichti kritériumok teljesítéséhez, addig az MSZP némi „biztonsági tartalékot“ is képezne. A szocialisták ugyanakkor lemaradnak az ellátási ígéretek terén: ahol ígér a Fidesz, ott legalább ugyanannyit, de inkább többet ad, mint az MSZP. Bérlakásból évente 2,5 ezerrel ígér többet a kormánypárt a szocialistáknál, lakásépítési támogatásból minden gyermek után 200 ezer forinttal nagyobb juttatást adna, és nem csak az általános iskolákban, hanem a középfokú oktatásban is ingyenessé tenné a tankönyveket. A szocialisták azonban új ellátásokat is kilátásba helyeznek: alanyi jogon járó anyasági pótlékot és életkezdési támogatást.

A Fidesz teljes foglalkoztatottságot kínál, míg az MSZP „csak” 300-400 ezerrel több munkahelyet ígér. A Figyelő gazdasági hetilap szerint a különbség nagynak tűnik, ám valójában a nullához közelít. A kormánypárti felfogásban ugyanis a teljes foglalkoztatottság az átmeneti szintű, 3-4 százalékos munkanélküliségnek felel meg. Ennek eléréséhez pedig alig 300 ezer munkahelyet kell teremteni. A statisztikák szerint a munkanélküliség most alig 5 százalékos, vagyis aligha kell sokkal több állást létrehozni ahhoz, hogy a 3-4 százalékos ráta elérhető legyen.

Az önkormányzatok pénzügyi rendszerét vagy az önkormányzati törvényt mindkét párt átalakítaná. Igaz, a Fidesz ennél többet nem is mond erről, míg az MSZP nagyobb helyben maradó személyi jövedelemadót ígér, és részesedést az áfa-bevételekből, valamint a teljes gépjárműadó-bevétel helybenhagyását. Továbbá regionális önkormányzatok és régiós költségvetések kialakítását, nagyobb, önállóbb mozgásteret a helyi testületeknek, és a kistérségek felértékelődését. Az egészségügyben a két párt egyaránt gyökeres fordulatot ígér, hasonló nagyságrendű összegek elköltését irányozva elő. A Fidesz politikai programja sajátjaként utal a kormány által elfogadott 606 milliárdos egészségügyi csomagra. Ebben a kormány – illetve a párt – látványos béremelést, viszont csupán 500 milliárdos költségvetési forrást ígért. Az ágazat bérrendezésére tekintélyes összegek jutnának – 387,2 milliárd négy év alatt. Ez viszont azzal járna, hogy az intézmények fejlesztésére, a műszerezettség javítására alig jutna pénz: évente alig 28,4 milliárd forint. Ennél jóval többet ígér az MSZP: 150 milliárdos évi költéssel számoló programot, amelyből bérrendezési törekvései alig vinnének el 50 milliárdot.

A Fidesz gazdasági programját a 2001-ben bevezetett Széchenyi Tervre fűzi fel, mondván: az állami költekezések teremtik meg a növekedés alapját. A Fidesz szerint a „magyar modell” lényege, hogy lehet a lakossági jólét fokozásával együtt olyan gazdasági növekedést teremteni, amely nem akadályozza meg az infláció csökkentését, és nem borítja fel a pénzügyi egyensúlyt. A Fidesz-féle gazdaságpolitikai modell az állami támogatásokra épül. E szerint a lakossági kereslettel szemben kell állami támogatások segítéségével olyan kínálatot teremteni, amely hazai termelési kapacitások növelésén alapul. Ezzel megakadályozható a behozatal növekedése, és a támogatások újabb keresletet is generálnak, amire újabb kínálat lehet a válasz.

Az elméletet a Fidesz a Széchenyi Terv eredményességével, illetve az 1998-as orosz pénzügyi válság kezelésével támasztja alá. E szerint a természeti katasztrófák és a világgazdasági válság ellenére Magyarország képes volt megőrizni a növekedést, miközben az államháztartás hiánya a tervezett szinten belül alakult, a fizetési mérleg egyenlege jobb a vártnál, az infláció csökkent, az átlagjövedelmek nőttek, és elkezdődtek a sztrádafejlesztések. Az MSZP egészen másképpen értékeli az elmúlt négy év gazdasági teljesítményét: az infláció esése lényegében megállt, a jövedelmek alig emelkedtek, nem adtak át új autópálya-szakaszt, és a Széchenyi Terv be sem indult. A szocialista gazdaságfilozófia éppen emiatt nem ért egyet a „magyar modell” bizonyított voltával sem, bár ezt nem mondja ki.

Az MSZP gazdaságelméleti bírálatának alapja az, hogy Magyarország – nyitott, exportorientált és importfüggő gazdaságként – nem engedheti meg magának a belső kereslet fokozását. A növekvő lakossági keresletet ugyanis nem képes kiszolgálni a magyar vállalkozói réteg, hiszen nem azokat a termékeket kínálja, amelyeket a lakosság igényel, hanem főként olyanokat állít elő, amelyek külföldön kelendőek. Másrészt a költségvetési költekezés nem egyeztethető össze az antiinflációs politikával, hiszen az állami kiadások növelése az árak emelkedését idézi elő. Harmadrészt, a piaci mechanizmusokba való beavatkozásnak tartja az áremeléseket korlátozó intézkedéseket, amelyek csupán késleltetik a folyamatot, rejtett, magasabb inflációs szintet építenek be a gazdaságba. Ráadásul azért sem igazolta semmi a keresletnövelő politikát, mert az nem működött: a költségvetési kiadásokban nem jelentkezett a Széchenyi Terv hatása (a 2001-ben odaítélt támogatásokat még nem utalták ki). Az MSZP ezért nem ígéri a gazdaságpolitika megváltoztatását, hiszen nincs min változtatni, a Fidesz vezette kormányzat nem vezetett be új modellt, hacsak a retorikája nem mondható újnak. Apropó retorika: az MSZP ebben folytatná az eddigi kormányzati hagyományt, hiszen a Széchenyi Terv „folytatását” ígéri, oly módon, hogy beépítené az uniós forrásokat a programba.

Mindkét párt újításokat ígér. Az MSZP számos adócsökkentő javaslata nem kerül annyiba, mint a Fidesz azon ígérete, hogy 1500 milliárd forinttal kevesebb közterhet szed majd be az állam 2006-ban, mint most. Igaz, a kormánypárt mai értéken is 1341 milliárd forintos bevételkiesést jelentő adócsökkentési ígérete megvalósíthatatlannak tűnik, hiszen így az államháztartás bevételeinek 20%-a hiányozna. A Fidesz összességében jóval nagyobb költekezést helyez kilátásba, mint az MSZP, a Fidesz nyerésre áll az ígéretek versenyében is. Például azzal, hogy dupla átlagkeresetet vetít előre négy év múlva, s mai értéken éves átlagban 343 milliárd forintos többletkiadást határozott meg. Ehhez még hozzájönnek az olyan konkrét vállalások, mint az egészségügyi dolgozók vagy a pedagógusok béremelése, és a számukra meghatározott életpályamodellek kialakítása. Az MSZP általános jellegű ígéretei ebben a témában nem tartalmaznak semmilyen konkrétumot.

Az ígéretek összehasonlítása egyetlen dologra biztosan rávilágít: betarthatóságuk megkérdőjelezhető. A gazdasági növekedésből és az inflációból együttesen adódhatnak többletbevételek, de ahhoz, hogy az adócsökkentéseket és a kiadásnöveléseket az ígért formában egyszerre végre lehessen hajtani, még a 7%-os GDP-növekedés sem lenne elég. A négy esztendőn át folyamatosan tartó évi átlagos bővülés mértékének a szocialisták esetében 8,5-9,0%-osnak, a Fidesznél pedig körülbelül 12%-osnak kellene lennie, hogy ígéreteiket be tudják tartani. (F, ú)