Szárnyaszegett madártábornok

ĺrásommal Lakatos Krisztinának az Új szó 2003. december 3-án megjelent Tollvonások a Madártábornokról című kritikájára szeretnék reagálni, amelyben a SZEVASZ (Szerdahelyi Városi Színház), Gágyor Péter rendezésében színre vitt Hriszto Bojcsev Madártábornok című darabjáról ír.

A színházban ugyan nagyon nehezen kérhető számon az objektivitás, (hiszen ízlések és pofonok ugye különbözőek), mégis azt gondolom, bizonyos színházi törvényszerűségekkel, szabályokkal tisztában kell lennie annak, aki magát színikritikusnak vallja. Bár nekem csupán a nyilvános főpróbát volt szerencsém látni, de nem hiszem, hogy egy nap alatt annyit változott (javult) az előadás, hogy Lakatos Krisztina a dunaszerdahelyi bemutatón merőben mást láthatott volna.

Bár a műsorfüzet tragikomédiát ígér, sem a tragikum, sem a komikum, a tragikomikum fanyarsága pedig legkevésbé sem jellemző az előadásra. A nyitóképben megjelenő katonai álcázó hálónak az előadás első részében nincs funkciója, és lehetetlenné teszi a rideg, sivár balkáni szanatóriumi miliő megjelenését színpadképként, tehát nem történhet meg a bolondokháza katonai támaszponttá való átalakulása. A térszervezés esetlen, hiszen a rendező nem vállalja fel a nyíltszíni átépítést, de nem teszi láthatatlanná sem, és főleg nem egységessé. Többek között itt vesztett ritmust Gágyor Péter előadása.

A kritikus(ok) szívesen használ(nak) olyan fogalmakat, mellyel az olvasó valószínűleg nincs tisztában. Mivel az olvasó nem tiltakozik, hogy nem érti, a fogalomra újabb és újabb rétegek rakódnak, s értelme, lényege deformálódik. Szegény Brecht, ha élne, bizonyára meglepődne, hova fajult az elmélete. ĺgy történhet, hogy ha egy előadásban felbukkan a történetmesélő, a narrátor – a kritikus felsóhajt, aha, brechti színház lesz, mert elidegenít... Megfejthetetlen számomra – hiszen csak állít, és nem értelmez – hol, mely pontjában látja Lakatos Krisztina brechtinek az előadást. Az Orvos-narrátor kilépései a történésből nem merítik ki a brechti elidegenítés fogalmát, és az előadás struktúrája és koncepciója is csak felszínén súrolja a brechti színházi felfogást.

Zsákovics László zenei és Čerťanská Dagmar koreográfiai közreműködését, egy jó mozgású zenebolti elárusító segítségével is meg lehetett volna oldani. Az autentikus csángó népzenének semmi köze nincs az előadás hangulatához, felesleges és rossz helyen való megszólalása pedig zavaró volt. Ezen kívül nem ugrálhat ugyanarra a zenére a színész, amit előzőleg az adott szituáció hangulatának erősítésére, gyengítésére használtak. Nem tisztázott, hogy a zene kint vagy bent szólal-e meg, hallják-e a szereplők, vagy sem.

A legkényesebb pontja Lakatos Krisztina írásának, Gágyor Péter színészvezetési képességeit méltató mondata: „Persze meg kell említeni Gágyor erősségét, a színészvezetést is, aminek köszönhet#en felfokozott színpadi jelenlét, kiegyensúlyozott összjáték és emlékezetes egyéni pillanatok részesei lehettünk...” Az a kritikus, aki képes ekkora biztonsággal és bizonysággal megállapítani, hogy egy szerep karakterének megformálásában mekkora szerepe van a színésznek, és mekkora a rendezőnek, melyek a színész ötletei, és melyek a rendezőé, az vagy nagyon sok próbafolyamatot láthatott, vagy született színházi ember, vagy csak jól ismeri és használja a színházi szótár kliséit. Véleményem szerint, Gágyor Péter jó néhány alkalommal nehéz helyzetbe hozta színészeit, illetve nem hozta őket helyzetbe... Nem teremtette meg a szereplők karakterét, változásait, fejlődését. Hogy csak egy példát említsek: Kukola József, mint Orvos, morfinfüggősége annyiban volt jelezve, hogy a színész egy alkalommal vigyorogva jelent meg a színpadon, és pár alkalommal injekciós fecskendőt szorongatott.

Ha Gágyor Péter ilyen merészen vonta össze a szerepeket, rendezőként figyelnie kellett volna, hogy Cséplő Eszter nem hol utcalány, hol kleptomániás, hanem kleptomániás utcalány, ugyanez érvényes Tóth Attila szerepére. Ezeknek a figyelmetlenségeknek és pontatlanságnak köszönhetően a szereplők skizofrénné, színpadi jelenlétük, karakterük maszatossá, kontúrok nélkülivé vált.

Én Lakatos Krisztinával ellentétben a színészek munkáját tartom említésre méltónak. Ilyen mennyiségű helyzetben, egyszerre ennyi szerepet megoldani, az előadás hangulatát, erejét segítő és megteremtő összetevő nélkül elismerést érdemlő teljesítmény.

Lakatos Krisztina szerint az előadás megértéséhez szükségünk van a ’70-es, ’80-as évek fílingjének megéltségéhez. Ezek szerint a görög drámáktól kezdve Shakespeare-ig értelmét veszítené a drámairodalom, hiszen nem éltük meg a görög demokrácia hanyatlásának fílingjét sem. A drámaírók régóta írnak közéleti, politikai hátterű, témájú darabokat. A probléma ott kezdődik, ha a rendező vagy az alkotó csapat csak a politikai eseményeket látja meg a drámaszövegben, s nem érdekli őt, mi történik az emberrel.

Gágyor Péter az előadásában konkrét és direkt módon az aktuálpolitikára helyezte a hangsúlyt, mégsem tette le a voksát sem az EU- és NATO-csatlakozás mellett, sem ellene. Ráhagyta a döntést a nézőre. Talán ha a „valahova tartozás kényszerképzetére”, s nem az újsághírek sablonszövegeire épít, több figyelmet kapott volna az ember, nem vált volna meddővé, erőtlenné az előadás, és megkapta volna édes-keserű, tragikomikus ízét. Hriszto Bojcsev nem véletlenül részesült több elismerésben, darabjának igenis van üzenete, lehet a „sorok között olvasni”. Jó lett volna, ha megjelenik a színpadon, hogy indul el üres zsebbel, lelkesedéssel és vakon az a maroknyi bolond, hogy csatlakozzon Európához, majd amikor odaérnek, nem kellenek Európának, de nem is küldik el őket, hagyják hadd kolduljanak „Európa” főterén...

Ezzel az írásommal nem Lakatos Krisztina személyét szeretném támadni, de kritikája nagyon hasonlít Bojcsev darabjának szereplőihez. Kissé elvakult. Gágyor Péter és a SZEVASZ törekvése elismerésre méltó, de mert a szlovákiai színházi élet szerényebb (értve a magyar kőszínházak és előadásaik számát), nem jelenti azt, hogy minden új próbálkozást és profi szinten születő előadást pozitív kritika illet.

Miklós László