Stabil pénz lesz-e az euró?

2002. január elsejétől az Európai Unió 12 tagországában az új, közös fizetőeszköz, az euró fizikai valóságában is felváltja az eddig használt nemzeti pénznemeket. Ennek fényében jogosan merül fel a kérdés, mi fogja a jövőben garantálni a több százmillió európai polgár által majdan használt közös pénz értékállóságát. Először is az Európai Központi Bank (ECB) pénzügyi politikája. A frankfurti székhelyű ECB kétféleképpen őrködik a pénz stabilitásán. A kezében van a pénzkibocsájtás és a kamatpolitika szabályozása. A forgalomban lévő pénz mennyiségét az ECB határozza meg. A monetarista gazdasági elmélet szerint egy nemzeti bank úgy akadályozhatja meg a pénz értékvesztését, hogy csak annyival növeli a pénzkibocsájtást, amennyivel az adott ország nemzeti terméke növekszik. Ha tehát az Európai Központi Bank csak annyival több eurót enged forgalomba, amennyi az eurozóna 12 tagországának átlagos gazdasági növekedése, akkor megakadályozhatja a jelentősebb inflációt. Ilyen monetáris politikát folytatott korábban a német Bundesbank, és ennek gyakorlati eredménye a német márka hosszú évtizedeken át tartó stabilitása volt. Az ECB szabályozza az Európai Monetáris Unió (vagyis a pénzügyi unió 12 tagországának) irányadó kamatlábait is. Ha a frankfurti bankárok úgy látják, hogy az eurozónában a kormányok, a vállalatok és/vagy a lakosok túl sok pénzt költenek, akár annak árán is, hogy hiteleket vesznek fel, és ez a nagy költekezés felhajthatja az árakat (inflációhoz vezethet), akkor attól félnek, hogy a gazdaság „túlfűtötté” válik. Ennek megakadályozása érdekében felemelhetik a jegybanki alapkamatokat. ĺgy közvetve felemelik a kereskedelmi bankok és a pénzpiacok által kínált hitelek kamatait. Márpedig, ha a kölcsönök kamata nő, akkor kevesebben állnak sorba értük, csökken a költekezés és az inflációs nyomás, az ECB ezzel „lehűtötte” a gazdaságot. Ellenkező esetben, ha nem fenyeget árnövekedés, a gazdaság viszont egy helyben topog, akkor az ECB kamatokat csökkenthet, s így lökést adhat a növekedésnek. Meg kell azonban jegyezni, hogy az ECB elsődleges célja az infláció kordában tartása, és nem a gazdasági növekedés serkentése. Deklaráltan a pénzromlás 2% alá szorítása a cél. ĺgy nem meglepő, hogy Wim Duisenberg, az ECB elnöke, az elmúlt hónapokban makacsul ellenállt az európai kormányok kamatcsökkentési felhívásainak. A kormányok véleménye az volt, hogy az európai gazdaság gyengélkedik és könnyen recesszióba süllyedhet, ha az ECB nem csökkenti a kamatokat. Duisenberg ellenben arra figyelmeztetett, hogy bár a gazdasági növekedés üteme tényleg alacsony (1-2%), de az infláció (főként a magas olajárak, tehát egy külső ársokk hatására) 3%-hoz közelítget, így szó sem lehet a kamatcsökkentésről. Az ECB ez évben mindössze kétszer mérsékelte a kamatokat, egyszer 0,25, másodszor – az amerikai terrortámadások hatására – 0,5%-kal. (ĺgy alakult ki a jelenlegi 3,75%-os kamatszint.) Ebből két dologra lehet következtetni: 1. Az ECB mindenáron őrködik az infláció féken tartásán, és nem hajlandó jelentős kamatcsökkentésre, míg el nem hárul az inflációs veszély. 2. Ha az európai gazdaság növekedését komoly veszély fenyegeti, és az infláció nem túl magas, akkor az ECB hajlandó gyorsan lépni a gazdaságélénkítés érdekében. Mivel az Európai Központi Bank kezében jelentős hatalom összpontosul, ezért nagyon fontos a politikától való függetlensége. A pártok és politikusok egy része ugyanis ellenállhatatlan késztetést érez, hogy (tekintet nélkül a hosszú távú gazdasági következményekre) állandóan olcsó hitelekkel és növekvő pénzkibocsájtással jutalmazzák a választókat, némi várható többletszavazat reményében. Nos, az ECB döntéshozatala csakis a bankárokból álló vezetéstől függ, abba sem az EU intézményei, sem a tagállamok kormányai nem szólhatnak bele. Az euró stabilitása az ECB mellett az eurozóna országainak költségvetési politikájától is függ. Ha egy kormány állandóan többet költ, mint amennyit az adókból beszed, és ezért adósságokba veri magát, akkor könnyen alááshatja a gazdaságába vetett bizalmat, s így végső soron a pénzneme erősségét is. Másképpen fogalmazva: a frankfurti bankárok bármilyen szigorú monetáris politikája eredménytelen lehet, ha az ügyeletes kormányok hazárdjátékot csinálnak a költségvetésből. Ennek megadályozására szolgál az 1996-ban Dublinban elfogadott Stabilitási Paktum. Ebben az EU-tagországok megállapodtak, hogy a továbbiakban sem fogják túllépni a még Maastrichtban, csatlakozási küszöbként megszabott 3%-os költségvetési hiányt. Az eurozóna államaiban a közszféra kiadásainak hiánya csak akkor haladhatja meg a bruttó hazai össztermék (GDP) 3%-át, ha az adott ország súlyos gazdasági visszaeséssel küzd (a GDP 2%-nál nagyobb mértékben csökken). Ilyenkor megalapozott a kivétel, minden egyéb esetben tilos. Ha valamelyik tagállam kormánya mégis megszegné a tilalmat, akkor könnyen megégetheti a kezét. Minél nagyobb mértékben megy a 3%-ban megszabott hiány fölé, annál nagyobb összeget kell letétbe helyeznie. Ha két éven belül megszünteti a túlzott költségvetési hiányt, akkor a pénzt visszakapja, ha nem, akkor a letétbe helyezett teljes összeg menthetetlenül elúszik. Ezzel megakadályozható az állami túlköltekezés és a miatta fellépő eladósodás, ami megingathatná az euró stabilitását. Az Európai Unió közös költségvetése is „be van biztosítva”, hisz összege nem haladhatja meg a 15 tagország egyesített nemzeti termékének 1,25%-át, és semmiféle hiányt sem tartalmazhat. Ha a tagországok betartják a szűkre szabott költségvetési korlátokat és az ECB is következetesen folytatja szigorú monetáris politikáját, akkor minden esély megvan az euró stabilitására. Az euróról szóló sorozat következő részeiben azzal foglalkozunk, hogy az euró beveztése milyen előnyökkel és hátrányokkal járhat az Európai Unió és lakosai számára.