Nem kell sietnünk az euróval

Legutóbb már óvatosan nyilatkozott Járai Zsigmond, a Magyar Nemzeti Bank elnöke is a monetáris unióhoz való magyar csatlakozásról. Ezzel legkorábban 2008-ban lehet számolni. Az euróövezethez tartozó országok inflációs rátájához képest a magyar túlságosan magas, ezen kívül Magyarországnak gondjai lennének, ha a háromszázalékos deficithatár betartására szorítanák közvetlenül az EU csatlakozás után.

Másként látja országa pénzügyi csatlakozását az unióhoz a lengyel pénzügyminiszter. Szerinte az ország alapvető fontosságú gazdasági forgatókönyve teljesíteni azokat az EU-s pénzügyi kritériumokat, amelyek az ország eurózónához való 2006-ban történő csatlakozásával kapcsolatosak. Grzegorz Kolodko elmondta, hogy 2006-ra a költségvetés hiánya a GDP 2,9 százalékára fog mérséklődni, ami alatta van a Maastricht-i szerződésben foglalt 3 százaléknak.

A szlovák jegybank, a magyarhoz hasonlóan 2008-ban látja reálisnak bevezetni a közös európai fizetőeszközt, a részleteket azonban csak a második félévben teszik közzé. Még ennél is óvatosabbak a független gazdasági szekértők, akik azt javasolják, hogy országunk 2011-nél hamarabb ne csatlakozzon az eurózónához. Mindezt azzal magyarázzák, hogy az ország számára nagy kockázatot jelentene, ha a mostani elmaradott gazdaságunkkal az Európai Pénzügyi Unió tagországává válnánk. Az euróövezethez tartozó országok még a kilencvenes években elfogadták, hogy az államháztartási deficit a GDP-hez mérten nem lehet három százaléknál magasabb. A határt azonban több ország is túllépte már: Portugália, Németország, s valószínűleg Franciaország is.

Mégis mire kell számítanunk, ha – legjobb esetben 2008-ban – nálunk is az euró veszi át a nemzeti valuta szerepét? Bár az átállás tőlünk nyugatabbra nagyobb zökkenők nélkül zajlott le, fontos lehet tudni, hogy melyek voltak a legjellemzőbb bakik, s azokra hogyan reagáltak a hivatalos szervek és az emberek, mik voltak a valutacsere technikai lebonyolításának legfontosabb tanulságai. Az első galibát az élelmesek okozták. Bankban nem akartak sorban állni az új pénzért, ezért az első eurókat az autópályás fizetőkapunál szerezték be: ahelyett, hogy bedobták volna az aprót, régi bankjeggyel fizettek. Mivel sokan gondolkodtak így, négy-öt kilométeres sorok alakultak ki az autópályákon. A megnövekedett forgalom gyorsan „letesztelte” az ATM-ek számítógépes rendszereit, könyörtelenül fényt derítve a hibákra: Franciaországban időlegesen már január 1-je előtt euróhoz lehetett jutni egyes ATM-ek időzítő rendszerének hibája miatt, Ausztriában pedig az ország összes pénzkiadó automatája leállt 70 percre, mert egy hibás művelet „elgondolkoztatta” a számítógép agyát. Minden várakozással ellentétben a bankokban sorban állók csak „mutatóba” váltottak pénzt, gyorsan kézbe akarták fogni az első eurókat. A megszűnő valuták nagy címleteit a boltokban vásárolták el, természetesen felborítva ezzel a jó előre megtervezett egyensúlyt. A 15 milliárd eurós induló bankjegytömeg egy harmadát kitevő logisztikai tartalékhoz ezért jócskán hozzá kellett nyúlni – e keret betervezése jó döntésnek bizonyult. Sok helyütt még a bankokban sem volt elegendő kis címletű bankjegy. Ezért ha valamit már mindenképpen tenni kellett, előbb külön jutalékot számítottak fel, amikor az ügyfél meghatározott címletekhez ragaszkodott, majd limitálták a beváltható pénz mennyiségét. Végezetül: meglepő, hogy elmaradtak az euróellenzők, a globalizáció ellen tüntetők és más radikális szervezetek, csoportok tömegmegmozdulásai, Európa csendben búcsúztatta nemzeti valutáit. Jellemző, hogy a legnagyobb sajtóvisszhangot kiváltó euróellenes demonstrációt épp Londonban, a Bank of England előtt rendezték meg, holott Nagy-Britannia egyelőre nem is tagja az eurózónának. (mi, t, MTI)